Szent Péter és Szent Pál apostolok főünnepe június 29-én

A római egyházat alapító két apostol főünnepe az Egyház egységének és katolikus voltának ünnepe – mondta XVI. Benedek 2005-ben. Simon Péter testvérével, Andrással az elsők között kapott meghívást Jézus tanítványai közé. Kősziklaként ő lett az apostolok feje. Később Antióchia, majd Róma püspöke lett. Pál a damaszkuszi úton találkozott Jézussal, és ettől kezdve minden erejével Jézus örömhírét hirdette. A népek apostolává vált. Mindketten a Néró féle üldözés során 67 körül szenvedtek vértanúhalált Rómában. Pétert keresztre feszítették: saját kérésére fejjel lefelé, mert nem tartotta illendőnek, hogy úgy haljon meg, mint mestere. Pált lefejezték: mint római polgárt e tisztes halálmód illette meg.

Simon (Péter) Betszaidából, a Genezáreti-tó partján lévő halászfaluból származtak, mindketten halászok voltak. A későbbi hagyomány joggal tekintette gondviselésszerűnek, hogy Simon halász volt. Ő lett az emberhalászok között az első, az Egyház sziklaalapja. Az Úr maga jelölte meg őt a Kéfás (szikla) névvel: „Ő Krisztus nyájának a pásztora, őt bízta meg az Úr – miután háromszor kérdezte meg tőle: „Szeretsz-e engem?” – juhai legeltetésével (Jn 21, 15–17).

Péter üdvösségtörténeti feladata a Szentföldön kezdődött, Jeruzsálemben, a szent városban, Ura és Mestere halálának helyén. De megbízatása kivezette őt innen, egészen az akkori világbirodalom fővárosába, ahol megszületett a vértanúk egyháza. Ám amikor a hivatalos Róma megérezte, hogy az új vallás veszélyes lehet, mivel az emberek egyenlőségét hirdeti és éli, és a császárt nem tiszteli istenként, a keresztények arra kényszerültek, hogy összejöveteleiket a föld alatt, a katakombákban tartsák. Az éjszakai órákban a mécses gyér fényénél Isten pásztora – aki egykor megtagadta az Urat – átadta gyermekeinek a benne izzó erőt. Azután eltemették testvéreiket, akik Nero kertjében eleven fáklyaként égtek el vagy vadállatok prédájává lettek. Azután eljött az a nap, amikor Pétert is elfogták. Az apostol azonban a börtönben is a fény, a szabadság és az élet üzenetét hirdette. Csendes éjszakákon az Úrhoz imádkozott. Maga előtt látta Mesterét, és hallotta, hogy e szavakat mondja: „Amikor fiatal voltál, felövezted magad, s oda mentél, ahová akartál. De ha majd megöregszel, kiterjeszted karod, s más fog felövezni, és oda visz, ahová nem akarod.” „Uram, te mindent tudsz, azt is tudod, hogy szeretlek!” – suttogta ismételten maga elé. És súlyos napjai telve voltak mély békességgel.

A hagyomány szerint 67-ben halt vértanúhalált, ugyanazon a napon, mint Pál apostol. Sok kínzás után saját kérésére fejjel lefelé feszítették keresztre, mert alázatosságában nem tartotta magát méltónak ugyanarra a halálra, mint amit Mestere szenvedett el.

Pál a kilikiai Tarzuszban született zsidó családban, születésekor a Saul és a római Pál nevet egyaránt megkapta. Atyjától városi és római polgárjogot örökölt. Jól beszélt görögül, ismerte a hellén műveltséget. Gondolkodásának súlypontja azonban kétségtelenül a zsidó hagyományban volt. A zsidóság szigorú irányzatához, a farizeizmushoz csatlakozott, tudatosan. Helyzete Jézus minden tanítványánál alkalmasabbá tette arra, hogy a legkülönbözőbb fölfogású és képzettségű emberek nyelvére lefordítsa az evangéliumot. Zsidó volt a zsidóknak, görög a görögöknek. A Törvényért és az atyai hagyományokért égő buzgólkodása a keresztények üldözőjévé tette. 34 körül azonban a damaszkuszi úton megváltozott az élete: találkozott a Föltámadottal. És mindent elvetett aztán Krisztusért.Arra a meggyőződésre jutott, hogy az ember az üdvösségét csak Istenben találja meg, akinek tökéletes bizalommal ki kell szolgáltatnia magát. Krisztusnak ez a kinyilatkoztatása Pál számára azt is magában foglalta, hogy Isten mint a népek Istene mutatkozik be; a pogányok is hivatalosak tehát a hit útjára. Meghívatásával együtt Pál ezért fölismerte, hogy az evangéliumnak a pogányok közötti hirdetése az ő feladata. És a rá jellemző radikalizmussal járta ezt az utat.

Korintusból írta Pál a római egyházközséghez szóló levelét, mely fordulópontot rögzít: az apostol a birodalom keleti felében lezártnak tekinti a missziót, Rómán keresztül akar továbbmenni Hispániába. A levél mindent összefoglal, ami a két évtizedben teológiailag megérett Pálban. Hitének középpontja Isten szeretete, amitől semmi sem szakíthat el. A Rómaiakhoz írott levél Pál teológiai végrendelete lett. Az apostolok cselekedetei szerint a római állam foglyaként érkezett Rómába. A hagyomány szerint 67-ben végezték ki, lefejezték a Rómából Ostiába vezető út harmadik mérföldköve mellett. Egy régi legenda szerint azon a helyen, ahol feje a földre hullt, három forrás fakadt.

Forrás: Egyházmegyei Lelkipásztori Intézet / Diós István – A szentek élete