In memoriam Váradi József atya (II. rész)

Váradi József 1926. december 15-én született Balmazújvároson. 1953. június 21-én szentelték pappá Budapesten. 1990-ben került a Nyíregyházára, a Magyarok Nagyasszonya-plébániára, ahol 15 évig szolgált. 1990-ben pápai prelátusi, egri mesterkanonoki címet kapott, 1993-ban szabolcsi főesperes, püspöki helynök lett, ezután megkapta az apostoli protonotárius kinevezést. 2002-ben nyugállományba vonult, nyugdíjas éveit Nyíregyházán töltötte, ahol aktívan kapcsolódott be az egyházközség életébe, valamint a főplébánián működő teológiai tanfolyam irányításába.

Az évek során nagyon jó kapcsolatot alakított ki felekezettől, hittől függetlenül Nyíregyháza polgáraival. 1999-ben a Szabolcs-Szatmár-Bereg Megyei Közgyűlés az erkölcs és az emberségesség területén kifejtett munkásságát Pro Communitate-díjjal ismerte el.

Dr. Váradi József életének 85., áldozópapságának 58. évében 2011. január 21-én szentségekkel megerősítve tért haza Teremtőjéhez. Életéről Varga János ny. ibrányi plébános, szabolcsi főesperes írt emlékező sorokat, melynek újabb epizódját adjuk közre. 

Jézus a megváltás szolgálatára hívja papjait, s példaképül saját magát állítja, aki olyan „jó pásztor, hogy képes az életét is odaadni a nyájért.” (Jn 10, 11-12)

Váradi atya már a családjában példakép tudott lenni testvérei számára. A Gulágon reményt tudott adni fogolytársainak, hogy túléljék megpróbáltatásaikat. Élete hivatásának pedig a papságot választotta, hogy embereket halásszon Jézus ügyeinek. (V.ö.: Mt,14,19) Erre utal primíciás jelmondatában is: „Az Úr kent föl engem. Ő küldött engem, hogy örömhírt vigyek a szegényeknek. (Iz 61,1a)

Papi szolgálatát Füzesabonyban kezdte 1954-ben. Rögtön szembetalálta magát az ateista állam szigorával: bevonták hitoktatói engedélyét. Főpásztora (Czapik Gyula egri érsek) kénytelen volt olyan helyre tenni, ahol nincs hitoktatás. Így lett egri székesegyházi káplán 1955-ben.

(Sajnálatos, hogy a kommunizmus először a püspöki székvárosokban érte el diadalát, éppen azzal, hogy leépítették a hitoktatást. Itt élte meg aztán Váradi atya az érsek halálát, aki megpróbált a hatalommal „másképpen” beszélni a megegyezés reményében, de ez „még neki sem” sikerült. Halálos betegségében jött rá, hogy „ezekkel” nem lehet szót érteni.)

Váradi atya Egerben élte át az 1956-os forradalom és szabadságharc véres valóságát és annak gyönyörűséges 12 napját. Ez alkalmat adott neki arra, hogy a székesegyházban hatalmas beszédeket mondjon. Emlékszem a zsúfolásig megtelt székesegyházra. Emlékszem, hogy november negyedike után, az esti miséken a hátsó lámpákat nem gyújtották meg, mert igen sokan jöttek el olyan emberek, akik az oszlopok mögött meghúzódtak, mint „a homályos templomszeglet vámosa” (Kunszeri Gyula: A szürkék erénye c. verséből), mert nem akarták magukat megtorlásnak kitenni.

Hogy, hogy nem, új főpásztora, Brezanóczy Pál helynök úr rábízta a papnevelést és a filozófia tanítását. Akkoriban még nagy létszámú évfolyamok voltak. Mi 38-an voltunk 1956-ban, ő pedig egy még nagyobb csoportot kapott 1957-ben: 42 elsőéves kispap volt akkor. A következő évben az egész filozófiai kurzus prefektusa lett és több mint 300 pap (egy egyházmegyére való) került ki a kezéből. Összesen 21 évig volt egri pap.

Váratlan és szégyenletes eltávolítása után, Bánk József érsek idejében, 50 éves korában, 1976-ban bélapátfalvai plébános lett. A plébániára nem tudott beköltözködni, mert vizes, dohos, salétromos volt és roskadozott. Fél éven át egy elhagyatott kántorlakásban élt, míg a papi lakást sikerült lakhatóvá tenni. Az építkezés alkalom volt arra, hogy a korábban pártoskodó hívekből közösséget formáljon. A főpásztor, épp a lakás állapota miatt azt mondta, nem tesz oda többé káplánt. Ennek ellenére ő felújított még egy helyiséget, hátha mégis… És milyen jól tette!  Alig költözött be, hozzácsatolták Szilvásváradot és adtak mellé egy káplánt. Kevés volt a bútora ahhoz, hogy a hatalmas plébánia mind a hét szobájába jusson valami. Ezét az egri bizományi-, és régiség boltokban vásárolt még hozzá – olcsón. Katalin húga segített neki ebben. Sikerült szert tenni egy gondos, megbízható bejárónőre is, aki mosott, főzött takarított a két papra.

Mind a három falujában (Mónosbél eredetileg is filia volt) a képviselőtestület kezelte a pénzt. Ezzel megnyerte a hívek bizalmát. Meg is semmisítette (elolvasatlanul) azt a sok vádaskodó levelet, amit elődje adott át neki. Lassan kezdett egy jó egyházközség képe kialakulni. Pedig nem volt könnyű hely Bélapátfalva. Virágzott a cementipar, ami nagy üzem volt egy kis faluban, ahol 42 függetlenített párttitkár volt. Ezek családja nem járhatott templomba. De a káplán, költői hajlamaival szabadon gazdálkodva ezek gyermekeihez is elért. Szavalóversenyt és más, zenés alkalmakat rendezett. Ezeken örömmel vettek részt a gyermekek szülei is, akik aztán lassan-lassan megszelídültek. Nagy élmény volt, amikor a párt első titkára édesanyja betegágyához hívta. Ő elment, bár jól tudta, hogy itt párttemetés lesz.

Bélapátfalvának van egy nagy kincse: a cisztercita apátsági templom. Ha esett az eső, ázott a műemlék orgona és a gyönyörű Maulbertsch-kép. A templom 750. évfordulójára (1982) sikerült a tetőszerkezetet (Bécsből jövő támogatással) felújítani. Nagy ünnepség volt. A szentmisét az egri érsek celebrálta, segédpüspökével, a ciszterciták Dallasban (USA) élő főapátjával és sok pappal együtt. Nagy volt utána a lakoma is. de a helybeli és megyei hatalmasságok nem voltak hivatalosak. Fel is rótták ezt neki. Azzal védekezett, hogy a meghívás nyilvános volt és mindenkinek szólt…

Váradi atyához szintén egy sorsfordító esemény kapcsán kerültem közelebb. Egy szívizominfarktus után, 1979-ben az egri szemináriumban, majd a Mátrában (Stella Egyházi Üdülő)  és a szilvásváradi plébánián lábadoztam. Rám bízta a vasárnapi és hétköznapi miséket is. Az egész júliust itt töltöttem igazán aktív pihenéssel.

Kilenc termékeny és szép év után, 1985-ben Kádár László érsek, mint diákkori jó barát, Váradi atya helyzetét maga is számkivetettségnek tekintette és szégyellte. Évekig nem volt esperes abban a kerületben, mert a megyei egyházügyi titkár nem engedte, hogy ő legyen. A főpásztor meg mást nem nevezett ki. Azért minden évben Bélapátfalván volt 12 pap számára az őszi és tavaszi összejövetel. Az érsek, már nagybetegen, Miskolcra a minorita templomba szerette volna őt kinevezni, de az államhatalom még éberen figyelte a püspökök tevékenységét, így csak a legkisebb és legszegényebb plébániát, a vasútvidéki Selyemrétet kaphatta meg.

Itt nagy probléma megoldása várt rá. Az egyházközség nem tudta kifizetni az Aquineum Orgonagyárnak azt a hatalmas orgonát, amit Virágh Ferenc miskolci orgonaművész és tanár tervezett. A plébános kérte a művészt, hogy tervezze át egy kisebbre. De nem tette meg. Végül Áment Lukács pannonhalmi bencés szerzetes (orgonaművész) egy kisebbet álmodott. Ezt valósították meg. Feleannyiba (alig húszmillió Forintba) került, de ez az ügy 5 évig tartott. (Gróf Lajos: Az ígéret örökösei 35. o.)

Már előző helyén nyilvánvaló lett, hogy nem csak jó tanár, hanem jó lelkipásztor is. Miskolcon már ilyennek ismerték meg. Különösen a szentmisén való helyes részvételre nevelte híveit. A város sok plébániájáról a Selyemréti Szent István templomba jártak vasárnapi misére. Sikerült azt is elérnie, hogy Diósgyőr kivételével az egész város együtt, egy körmenetben ünnepelje az Úrnapját. Szerencsére a mindszenti plébánián ugyancsak jó barátja, Kovács Endre püspök volt a plébános, aki egyetértett vele.

Gondja volt a betegekre is. Az egész várost felvállalta, hogy elvigye a szentségeket, sok esetben az „utolsó kenetet” a haldoklóknak. Lelkületében fiatal maradt, így Miskolcon is megszervezte az ifjúsági csoportokat, akiknek hittani és filozófiai előadásokat tartott. Kirándulásra és táborozásra is elvitte őket. A fiatalokhoz egyszerre volt barátságos és szigorú. Este 10-kor „beragasztotta a szájukat.” Mégis, mindenki szerette.

Varga János
ny. ibrányi plébános, szabolcsi főesperes
a társszékesegyház kisegítő lelkipásztora

A Váradi atya életének emléket állító sorozat első része itt olvasható.

 

Barta Istvánné (Bélapátfalva) emlékei Váradi Atyáról

            Szüleim nem éltek egyházi házasságban. 53 együtt töltött év alatt felneveltek becsülettel három gyermeket. Váradi atyának feltűnt, hogy járnak templomba, de nem járulnak szentáldozáshoz. Megkérdezte őket, és azt mondta nekik, hogy már úgyis elég idősek, „szentjózsefi házasságban” vannak. Akkor elment a házukba, elmagyarázta ezt a dolgot, meggyóntatta őket, és utána már rendszeresen éltek szentségi életet. 80 és 86 évet éltek, és úgy mentek el e világból, ahogy kell egy katolikusnak: szentségekkel felkészítve.

            Férjem hivatásos tűzoltó volt, magas beosztásban, ezért lányunkat Egerben kereszteltettük meg. Elsőáldozó korában fölkerestem Váradi atyát, hogy titokban hogyan lehetne ezt megoldani. „Megértem … megértem…” – mondta. Adott papíron katekizmus-szerű hittan anyagot, ahol kérdés és válasz formában le volt írva, hogy mit kell tudni, és az imákat is. Bizonyos idő után kikérdezte a gyereket. Egy megbízható asszony átvitte a gyereket Szilvásváradra, és ott járult elsőáldozáshoz, egyszerű ruhában, mintha a nagymamájával ment volna. Én meg itthon sírtam örömömben. Hát így nem volt belőle problémánk.

            Az Apátsági Templom főoltárképét 1985-ben restaurálták. Akkor helyezték el Váradi atyát innen. Amikor a tűzoltók fölrakták a képet a falra, az atya letérdepelt előtte, és egy nagyon szép éneket énekelt, hálát adott a sikeres visszakerülésért. Estére pedig meghívta a tűzoltókat nagy ünnepi vacsorára. Sokáig emlegették ezt az esetet.        

           Az unokám súlyos betegségében kemoterápiát kapott a debreceni Klinikán. A szülei ott voltak vele, én meg a lakásukban vártam őket, hogy milyen hírt hoznak a gyerek állapotáról. Gondoltam, elmegyek misére, imádkozni. Emlékszem rá, hogy hétköznap este volt. A püspök úr misézett, de feltűnt, hogy süvegben jött be, és egyébként is csak vasárnap szoktam látni őt. Azt mondta, hogy Váradi atyáért ajánlja fel azt a szentmisét, mert aznap halt meg. Szomorúságomban is igen boldog voltam, hogy én ott voltam azon a szentmisén. Egy kicsit csodának éltem meg ezt.

Bélapátfalván tollba mondva 2018. október 30-án. Barta Istvánné emlékező sorait Kovács László bélapátfalvai plébános bocsátotta rendelkezésre.

Fotók: magánarchívum
© Magyarok Nagyasszonya-társszékesegyház