Advent napjai olyanok, mint egy halk kopogtatás a mi betemetett lelkünkön – Hajdu István atya adventi gondolatai

Advent van. Az egyházi év minden esztendőben visszatérő útba igazító időszaka. Gyermekkorom legszebb élménye volt, amikor édesapámmal, nővéremmel keltünk és mindennap eljártunk a hajnali rorate misékre. A sötét, kihalt, hideg város utcáin baktattunk a székesegyházba, Nyíregyházán. Mintha a körülöttünk lévő város melankóliája várta volna az Úr megszületését, hogy december 25-én beborítsa a megváltó isteni szeretet fénye az emberek szívét és a világot.

De az addig tartó rövid, ködös, hideg nappalok, az alvó természet óhatatlanul a mulandóságra irányítja a figyelmet.

A keresztény lelkiség ilyenkor először messze tekint. Mindenek előtt látni akarja, ahová a megállíthatatlan időben mindenki eljut, vizsgálja annak követelményeit, és belőle fakadó kötelezettségeit.

Aki útnak indul, csak akkor jut célba, ha tudja hová megy. Az életút is csak akkor eredményes, ha tudom, hová vezet. Erre utalnak az adventi időszakban a próféta látomásai, amelyek szembesítenek bennünket a Messiással való nagy találkozással. Ezeket olvastatja velünk a liturgia napról napra, hogy megértsük, merre kell mennünk. Ezek a prófétai szózatok képekben beszélnek a földi életút új országáról, ahova minden megszületett ember világra jött és ahová minden ember meghívást kapott.

Az idők vége az élet harmóniáját hirdeti meg. Egy, az elmúlt zord időkben meghurcolt, asszony, aki miután visszakerült családjához igen nagy nyugalmat tanúsított. Bármilyen veszély, baj, küzdelem súlya nehezedett a családra, csendesen csak annyit mondott: „ez is el fog múlni”.

A kérdésre, s mi lesz, ha minden elmúlik, a válasz egyszerű: akkor Isten békéje és öröme tölt be minket. Ez az aratás és betakarítás, a maradandó otthon, és az Isten Báránya Jelenések könyvében jelzett menyegzőjének fénye érkezik el. Ennek üzenete egy évvel közelebb van, mint amikor a múlt advent messze néző napjaiban elhangzott.

Mit kell tenni érdekében a mindenképpen tapasztalt várakozáson túl? A teljesség ünnepének ura mindenkit haza vár. Nincs más mód. El kell fogadnunk egymást, ma élő embereknek elfogadni az előttünk éltek örökségét, melyet tovább kell építenünk.

A globalizáció korszakában, amikor távoli földrészek életének ismeretét is elhozza a tömegtájékoztatás, messzi országok munkájának gyümölcse, ipari terméke része mindennapi életünknek. (Afrika, Dél-Amerika gyümölcse, távol-keleti, japán, koreai gépek és ruhák). Ez, az egymásra utaltság, egyre több elfogadókészséget, türelmet, alázatot igénylő föltétele célhoz érésünknek.

„Értsetek egyet!” – írta az apostol a Rómában akkor is mindenhonnan összeverődött első közösségnek, akik éppen úgy látták, nehezményezték egymás fogyatékosságait, mint tesszük azt napjainkban mi. Mi csak ezen a Földön, egymást elfogadva boldogulhatunk. A krisztusi szemlélet testvért láttat a másik emberben. Enélkül csak baj szakad a világra. Ezt sajnos alig hallani a mai nyilvánosság előtt.

Ki adja tudtára a viszálykodóknak, hogy egyet kell érteni? Nekünk föladatunk, adventi kötelességünk keresztény küldetésének vállalása. Persze, hogy nem vagyunk egyformák. Biztos az is, hogy nem is egymás javát szolgáljuk. Isten világrendjében, ahol mégis minden a harmónia teljességére van rendelve, mindig vissza lehet térni a közös cél útjára. Mindig helyre lehet hozni a tévedést. Mindig föl lehet állni az elesésből. Minden bajon lehet segíteni. Minden javító akarat, szó és tett terel minket a teljesség felé. Csak legyen, aki erre figyelmeztet. A pusztába kiáltó szava ezzel bátorít bennünket, amikor már-már elveszni érezzük a növekedéssel együtt járó küzdelemhez az erőnket.

Advent nem valami hirtelen csoda, amint a forradalmak hirdetői és az üdvösség újabb útjainak hírnökei ígérik. Isten egészen emberi módon működik bennünk, lépésről lépésre vezet, és vár ránk. Advent napjai olyanok, mint egy halk kopogtatás a mi betemetett lelkünkön. Vállaljuk annak kockázatát, hogy bemerészkedjünk Isten titkos jelenlétébe! Csak ez tehet szabaddá minket.

Ég már advent harmadik vasárnap gyertyája az adventi koszorún. Az első két gyertya ébresztett bennünket: „A harmadik gyertya tevékenységre késztet. Nem lesz jobb a világ és örök célunk elérése, ha nem látunk a jövő építéséhez.  S ezt együtt kell tenni, minden közösségben, a családban, minden munkának közösségében, a nemzet nyelvünk teremtette közösségében, ahol ideje elfelejteni a csak egymást bántó szavakat.

Hajdu István
káplán
Magyarok Nagyasszonya-társszékesegyház

 

© Magyarok Nagyasszonya-társszékesegyház