In memoriam Váradi József atya (III. rész)

Váradi József 1926. december 15-én született Balmazújvároson. 1953. június 21-én szentelték pappá Budapesten. 1990-ben került a Nyíregyházára, a Magyarok Nagyasszonya-plébániára, ahol 15 évig szolgált. 1990-ben pápai prelátusi, egri mesterkanonoki címet kapott, 1993-ban szabolcsi főesperes, püspöki helynök lett, ezután megkapta az apostoli protonotárius kinevezést. 2002-ben nyugállományba vonult, nyugdíjas éveit Nyíregyházán töltötte, ahol aktívan kapcsolódott be az egyházközség életébe, valamint a főplébánián működő teológiai tanfolyam irányításába.

Az évek során nagyon jó kapcsolatot alakított ki felekezettől, hittől függetlenül Nyíregyháza polgáraival. 1999-ben a Szabolcs-Szatmár-Bereg Megyei Közgyűlés az erkölcs és az emberségesség területén kifejtett munkásságát Pro Communitate-díjjal ismerte el.

Dr. Váradi József életének 85., áldozópapságának 58. évében 2011. január 21-én szentségekkel megerősítve tért haza Teremtőjéhez. Életéről Varga János ny. ibrányi plébános, szabolcsi főesperes írt visszaemlékezést, melynek a harmadik, befejező részét közöljük.

Mire Váradi atya Miskolcon belejött volna a városi pasztorációba, új kihívás várt rá. A fiatal és tevékeny új érsek (Seregély István) 1990-ben már nem törődött azzal, hogy mit szól hozzá az állami gépezet: Váradi atyát Nyíregyházára helyezte plébánosnak. Ő a korára hivatkozva szabadkozott, de a főpásztor azt mondta neki: „Van még 10 éved, ami elég ahhoz, hogy ezt a várost kezelésbe vedd. Ráfér.” Váradi atya csupán annyit kért, hogy a hatalmas plébániát ossza kétfelé. Mire a költözködésre került a sor, létrejött a vasúton túli részen a ferences plébánia. 1990. szeptember elsején érkezett meg. „Csak egy templomot és egy félig romos plébániát” talált.1 Minden erejét és erélyét bevetette, hogy a várost elindítsa a fejlődés útján. Erre a rendszerváltás is reményt nyújtott.

Első, embert próbáló feladat az egyházi ingatlanok visszaszerzése volt. A plébániaépület emeleti részét sikerült tulajdonba vennie (igen lepusztult állapotban), mivel az mindig is egyházi célt szolgált. A földszinti üzlethelyiségek viszont nem, így nem is lehetett azokat visszaigényelni. Sikerült kapcsolatot kiépítenie a város vezetőivel, így, úgymond, simán ment a dolog. Az új tulajdon külső tatarozását a város vállalta, a belső felújítás az egyház feladata lett, de ennek az összegnek a felét is a város fizette. A képviselő-testület a költségek fedezésére 23 millió forintot szavazott meg.2

Viszont, nem adták vissza a Királyi Katolikus Főgimnáziumot, de odaadták helyette a Jósa-városi, kihalófélben lévő általános iskolát. „Váradi József… kitartó fáradozásai gyümölcseként 1992. március 30-án jött létre a szerződés. Az egri érsek a Szent Antal-plébániát és plébánosát, Kiss Istvánt nevezte ki fenntartónak.”3  A hívek ezt nehezen vették tudomásul, mégis bőkezűen adakoztak egy új gimnázium létesítésére. Sikerült is még ebben az évben felavatni a Szent Imre Katolikus Gimnáziumot, annak ellenére, hogy az iskola korábbi igazgatója és tanárai (akiket éppen ateista felfogásuk és ellenséges magatartásuk miatt nem vett át az egyház), valóságosan fellázították a szülőket és a lakosságot, ijesztgetvén őket, hogy mi vár rájuk, ha ott egyházi intézmény lesz. Még tüntetéseket is szerveztek „az egyház térhódítása ellen.” Dr. Vécsey Antal nyugalmazott főiskolai docens (egykori „kirkatos” diák) lett az első igazgató, s a tanárok is (görög katolikusok és reformátusok) keresztény meggyőződésűek voltak. Pár év alatt sokat változott a világ. A „sekrestyébe zárt nyilvánosság” lassan a múlté lett, az állam és egyház újra egymásra talált, de már törvényes keretek között. Erre jó példa, hogy a harmadik évezred kezdését a gimnázium és a város együtt ünnepelhette 2000. október 6-8-ig. Így a főtemplom is színhelye lett a város kulturális életének, és országos ünnepségeknek is.

Az egyházközség már készült a templom 100 éves évfordulójára, ezért sokat költöttek rá. Kellett is, mert életveszélyes volt: a tetőn valóságos fák nőttek, a falakat kikezdte a salétrom, a tornyokat a ledőlés fenyegette. A harangok annyira kilengtek, hogy az ablakon keresztül „majdnem elrepültek.” Az orgona is rossz állapotban volt. A hívek bőkezűen adakoztak, de ugyanezt már nem lehet elmondani a városról. Csak az orgonára és a Samassa szoborra adott összesen ötszázezer forintot. Az itt töltött 12 év alatt a plébános a templomra 42 milliót költött, amiből 15 millió pályázati pénz volt. Így csak a megóvási munkák készülhettek el, de a hálaadó ünnep idejét mégis kitűzték 2004. augusztus 20-ára, a templom centenáriumára, amit nagy ünnepélyességgel meg is tartottak, de akkor már Váradi atya nyugdíjas volt.

Borbányán is volt egy, épp hogy össze nem dűlő templom, amit még Csépányi Ferenc prépost úr építhetett fel 60. születésnapjára, 1983-ben, ritkaság számba menő állami engedéllyel. Mostanra már beázott, sok kár keletkezett. Erre is több tízmilliót költöttek a hívek adományból.

Az 1992. esztendő nagyon termékeny volt. Váradi atya, tekintettel a papság létszámának vészes fogyására, megszervezte a hitoktatóképzést, ami hároméves tanfolyam volt és oklevelet is adott a végzősöknek, amit az iskolák igazgatói is elfogadtak. Kezdetben 120 hallgatója volt, közöttük óvónők és pedagógusok, akik azelőtt dehogy is mertek volna ilyesmire vállalkozni. Ezzel egyidőben megindította a „száraz kántor”-képző tanfolyamot, hogy a megye kis falvaiba is jusson olyan énekvezető, aki rendelkezik kellő zeneelmélettel és kottaolvasási készséggel.

Beindította a bibliaórákat a felnőttek vallási ismereteinek hiánypótlására. Minden hétfőn volt bibliaóra. Váradi Atya nagyon szerette (és ismerte) a Bibliát, tagja volt a Szent Jeromos Bibliafordító és Kiadó Társaságnak is.

Látta azt is, hogy a szülők, keresztszülők milyen tájékozatlanok a hit dolgaiban. Sok esetben ők sincsenek megkeresztelve. Ezért számukra, s minden megkeresztelkedni, gyónni, áldozni akaró számára vallástanfolyamot szervezett.4 Ezeket a kurzusokat ironikusan, de találóan „Váradi-akadémiá”-nak becézték – sokan.

Elkezdte azoknak a fiatal felnőtt férfiaknak a képzését is, akiket szeretett volna, hogy a II. Vatikáni Zsinat szellemében a lelkipásztorok segítségére legyenek. Seregély érsek úrral felavattatott ezek közül kettőt (Gégény Bélát és Szabó Artúrt), akik az áldoztatásban segítettek neki. Ezek liturgikus ruházatának nem volt előírása, de abból a megfontolásból, hogy a ministránsok sem utcai ruhában állnak az oltárhoz, albába, és a liturgikus színek szerinti gallérba öltöztette őket.

Majdnem minden szerzetesrendet megkeresett, s kérte, hogy telepedjenek le Nyíregyházán. Nem sok szerencsével járt, de sikerült egyességre jutni az osztrák kamilliánusokkal. 1995. július 16-án meg is érkezett az ausztriai (de magyar származású) Dr. Anton Gots házfőnök és a lengyel Zbignew Bodecki atya. A borbányai templom mellett kolostort építettek maguknak. 1997-ben megérkeztek a kamilliánus nővérek is, akik ugyancsak a borbányai templom szomszédságában vettek lakást. Mindkét ág a kórházi és otthon ápolt betegek testi és lelki segítségére, valamint a szegények gondozására vállalkoztak, s ezzel jó szolgálatot tesznek ma is az egész városnak. Megalakult a Kamilliánus Családok intézménye is. 1998-ban letelepedek a segítő nővérek, akik Szent Ignác lelkiségét követve, főleg a Szent Imre Gimnáziumban tevékenykednek.

Ezekben az években „kilépett a templomból a keresztút.” A ferences kápolnából indult, a Kossuth téren át az északi temetőig, 600-800 résztvevővel. Felföldi László káplán hozta Egerből az ötletet, amit Váradi atya örömmel támogatott. Ökumenikus esemény lett már 1995-ben, mert képviseltették magukat a görög katolikusok mellett az ortodoxok, az evangélikusok és a metodisták is. A fiatalok is szép számmal vettek részt rajta. Eleinte voltak útszéli bekiabálások, de különösebb atrocitás nem volt. A rendőrök biztosították az utat.5 Hagyományossá vált, ma is városi esemény. Virágvasárnap előtti szombaton tartják.

A plébánia épületében helyet adott a nyugdíjasok nagy létszámú csoportjának is, akik rendszeresen találkoztak, kirándulgattak, előadásokat hallgattak, kisnyugdíjukból is adakoztak és abból jótékonykodtak városszerte. Helyet adott a Szentlélek Szemináriumnak, a cursillós lelkigyakorlatoknak, a Kolping Egyesület működésének. Tette ezt abból a célból, hogy az emberek ne csak a templomban, a szertartások alatt mutassák meg vallásosságukat, hanem a mindennapi életben is bizonyuljanak jó keresztényeknek.

A Szentatya apostoli látogatása (1991) után előkészítettek egy új egyházmegye alapítását debreceni székhellyel. Amikor erről Váradi atya tudomást szerzett, elment a nuncius úrhoz és adatokkal bizonygatta, hogy az új egyházmegyét nyíregyházi központtal kellene létrehozni. A nuncius úr már csak annyit tehetett, hogy az új egyházmegye nevében szerepel Nyíregyháza is, a főplébánia temploma pedig társszékesegyházi rangra emelkedett. Az új püspök, Bosák Nándor, Dr. Váradi József nyíregyházi plébánost nevezte ki általános helynökévé.

1993. október 17-én már Bosák püspök úr avatta akolitussá azt a 14 fiatal férfit, akiket Váradi atya készített elő aprólékos pontossággal a lelkipásztori kisegítő szolgálatra. Az egész országban ez volt az első akolitusavatás.

1997-ben új plébánia épült, s a papság a nyár folyamán át is költözött. 1998. január 31-én 17 órakor, az esti szentmisében megtörtént a felújított orgona megáldása is, amit a szent zene kultúrájának szolgálatára Bosák püspök úr adott át az egyházközségnek. Az orgonát Áment Lukács Ferenc pannonhalmi bencés karnagy mutatta be egy nívós hangverseny keretében.

2002-ben püspök atya elfogadta a plébános nyugdíj kérelmét, és felmentette őt a szolgálat alól, de továbbra is ő maradt a püspöki helynök. Visszaköltözött a régi plébániára, de a helynöki hivatalt az új plébánián továbbra is fenntartotta.

Sok megbízatása volt életében: 1957: teológiai tanár, főszentszéki jegyző, főszékesegyházi hitszónok. 1975: egri mesterkanonok. 1990: Szent Istvánról nevezett boldvai c. apát; szabolcsi és szatmári főesperes, a nyíregyházi teológiai tanfolyam igazgatója. 1993: általános püspöki helynök, szabolcsi főesperes. 2003: egyházmegyei teológiai tanfolyam igazgatója. Kitüntetései: 1975 érseki tanácsos, pápai címzetes prelátus. 2000: apostoli protonotárius. 2000. augusztus 20-án a Megyei Közgyűléstől megkapta a Pro Comitatu (Megyéért) kitüntetést.

Aranymiséjét 2003. június 29-én tartotta a társszékesegyházban nagy ünnepélyességgel. Szónoka egykori növendéke és káplánja, Keresztes László volt, kézvezetője pedig Bosák Nándor püspök úr.  A hívek sokasága és a nagyszámú papság mellett jelen voltak a város vezetői is. Akkor tett egy vallomást, azt mondta, hogy életében legjobban itt szeretett lenni, hogy Szabolcsban jobban jöttek az eredmények, a szeretet kiteljesedett, jobban mert szeretni. Itt akar nyugodni a papi parcellában.

Ő sohasem félt senkitől, a papi munkájá egyre nagyobb lelkesedéssel, bátorsággal végezte. Lelkipásztori képességei valóban Nyíregyházán teljesedtek ki. A szakadatlan tevékenységben végképp elfáradt, s 2011. január 21-én meghalt. Végakarata szerint teste egykori paptestvérei között várja a feltámadást. Emléke úgy él azokban, akik szerették őt, akár csak a friss virágok a sírján.

Hálásan köszönöm Váradi atya húgának, Dr. Kozma Istvánné Dr. Váradi Katalin nyugalmazott törvényszéki tanácselnöknek, hogy sok adatot, köztük Gróf Lajos: Az ígéret örökösei c. interjúkötetet, és fényképet bocsátott rendelkezésemre. Többnyire ezek alapján írtam meg ezt a megemlékezést.

Varga János
ny. ibrányi plébános, szabolcsi főesperes
a társszékesegyház kisegítő lelkipásztora

Forrás:
Ésik Sándor: Unokáink is olvasni fogják, internetes magazin
Egyházközségi Értesítő, 1993. június 6., Balogh József interjúja
Kelet-Magyarország 2000. április 8. Román Csaba írása

© Magyarok Nagyasszonya-társszékesegyház