Hamvazószerdán megkezdődött a nagyböjt – Hajdu István káplán atya elmélkedése a negyvennapos szent időre

Idén március 6-án, hamvazószerdán megkezdődött a húsvétot megelőző negyvennapos nagyböjt, a bűnbánat ideje, amely alkalmat ad a lemondásra, a hitben való elmélyülésre, a kiengesztelődésre, hogy méltóképp felkészülhessünk Jézus Krisztus feltámadásának ünnepére. “Most, amikor hamvazószerdán, illetve nagyböjt első vasárnapján a hamvazkodás után mindenkinek a homlokán ott látjuk a hamu jelét, akkor abban fölfedezzük a dicsőségnek jelét és az üdvösségnek a jelét, melyet óvjuk, őrizzük önmagunkban és ránk bízott szeretteinkben. Ez ragyogjon föl bennünk a nagyböjt idején, hogy megtérjünk, és jól tudjuk ünnepelni húsvét szent ünnepét, a halál és a föltámadás titkát, az örök élet tavaszát” – Hajdu István káplán atya nagyböjt idejére írt elmélkedést.

 

“Tavasszal mindig valami új kezdődik a természetben és a keresztény ember lelkében is, hiszen böjtmás hava első napjai hozzák el számunkra a nagyböjti szent időszakot. Fogadjuk meg a nagy misztikusnak, Prohászka Ottokár püspöknek időszerű szavait, aki szívében és lelkében hordta Krisztust:

„Mennyi szeretet ömlik el a tavaszon, mikor a tél merevsége lazul, ébrednek a természet titokzatos erői, és mindenütt új élet fakad. Mikor a dombok bársonyos szépségbe öltöznek, s az ifjú gyepek, az erdők zöldje, mint fejedelmi palást borul a hegyek vállaira. Vagy mikor az Úr a földeken esőt hullatva, áldva jár. Mennyi szeretetről beszél az este, az alkonyi harmat, melyben éjszaka fürdik a rét és az erdő. Mennyi törtetés a füvek, a vetések növésében, a rügyek duzzadásában. Mennyi lendület a futó patakokban (…). A teremtésnek mindezt a lendülését, reszketését, – szépségét – magunkba kell ölelnünk, magunkba kell szívnunk, magunkba olvasztanunk, megélnünk, és szeretetünket, imádásunkat a világegyetem minden teremtményének érzelmeivel vinni az Úr elé!”

Jó, ha észrevesszük ezt a magunk szerény módján. Jó ráébrednünk, hogy itt az idő, amikor nekünk is önmagunk újulására kell gondolnunk, hogy életünk ne legyen hiábavaló ezen a világon, ami elhamvad, mint a virágvasárnapi barkák, melyekből a hamvazáshoz való hamut készítjük.

Az élet ünnepét, a húsvétot előkészítő időnek a szolgálatába szeretnék állni ezekkel a gondolatokkal minden ember javára, boldogulására és üdvösségére. A mindenhol mozgó, törtető, előre haladó világban senki sem jut el céljához, ha nem ismeri föl és nem fogadja el útjának célját és nem küzd meg az odavezető út vesződségeivel. A sorsát szabadon alakító embernek is van célja. Ez a meg nem bánt, és elmúlást nem ismerő élet megvalósulása. Az ilyen életnek útja a teljesség követelményeihez igazodó földi létünk teljessége, a napról napra közeledő örökkévalóság.

Ennek az életútnak és teljességnek előttünk járt megvalósítója az a Jézus Krisztus, aki immár kétezer éve egyháza révén emberileg megismerhető úton, és elérhető eszközökkel a már előttünk élő nemzedékeket, életük kezdetén, folyamán, esetleg csak az utolsó pillanatban, de követőivé formálva célhoz vezetett. Ma minket is elvezet, ha mi elfogadjuk.

Ez az elfogadás magában hordozza mindenekelőtt Jézus Krisztus ismeretét. A megállíthatatlanul előre haladó, és mindent koptató emberi létünk során életkorunkhoz mérve egyre jobban kell Jézust megismerni. Csak ha ismerjük Őt, akit követünk, akkor tudjuk vállalni ezt az emberi magatartást, életformát, amit a valóban krisztushívő élet jelent.

Az élet újulásának tavaszi sürgetésére gazdagodni kell tehát Krisztus ismeretében. Otthoni életünk húsvétot előkészítő időszakában vegyük elő az evangéliumok könyvét, a Krisztust nyújtó forrást. Másként fogjuk érteni, mint első olvasáskor, és más lesz az utolsó földi olvasáskori értelme is. Jézus Krisztus szól belőle hozzánk. Ő az Isten embert üdvözítő Igéje.

Ahogyan Szentatyánk, Ferenc pápa idei nagyböjti üzenetében mondja:

„Aki Isten gyermekeként, megváltott emberként él, aki hagyja magát a Szentlélek által vezetni (vö. Róm 8,14), aki Isten törvényét, kezdve a szívünkbe és a természetbe írt törvénytől, felismeri és tettekre is váltja, annak élete a teremtett világ javára fog szolgálni, és részt kap a teremtés megváltásának művében is. A teremtés emiatt is várja – ahogyan Szent Pál írja – Isten fiainak megnyilvánulását, ami arra utal, hogy mindazok, akik Jézus húsvéti titkának kegyelmét befogadták, a maga bőségében élvezik gyümölcseit, és meghívást kaptak arra, hogy annak teljességét az emberi élet megváltásában maguk is elnyerjék. Amikor Krisztus szeretete a szentek életét – a lélek, a szellem és a test dimenziójában – átformálja, ők Istent dicsőítik, és imádságukba, szemlélődésükbe, művészetükbe a teremtményeket is bevonják, ahogyan ez Assisi Szent Ferenc Naphimnuszában (vö. Laudato si’ kezdetű enciklika, 87.) csodálatosan megmutatkozik. Sajnos ebben a világban a megváltás alkotta harmóniát szüntelenül fenyegeti a bűn és a halál negatív hatalma.”

Akik elfogadják, azoknak hatalmat ad, hogy Isten gyermekei legyenek, és örököljék azt az életet, amelyet a világ teljességében minden embernek szánt a boldog és boldogító Isten örök szeretete.

Túl a megismerésen, amely minden emberi célra törekvés föltétele, csak akkor lesz belőle élet, ha tettekre váltjuk. Nem az, aki mondja, hanem aki teszi, csak az léphet be az élők országába.

Szívünk és eszünk sürget, hogy tudatosan vállaljuk Jézus Krisztusért a fáradozást és a terhek viselését. Tény ugyanis, hogy csak a Krisztushoz hasonlóvá tevő fáradozás, és az élet terheinek krisztusi viselése érleli meg bennünk a minden igényt fölülmúló hazaérés reménységét.

Persze erő kell hozzá. Mivel Krisztusban Isten járt mintaként előttünk, az Ő isteni erejét kell hozzá megszerezni. Túl tehát a keresztény hit gazdagabb ismeretén, és az azt teljesítő fáradozáson, kérni kell a krisztusivá tevő erőt, Isten kegyelmét. Imádság nélkül azonban krisztusi megújulást nem lehet remélni. Csakis imával, Istennel való kapcsolat keresésével kell kezdeni. Még annak is, aki a krisztusi élet iránt érdeklődik, ezt kell ajánlani. Imában lehet célhoz rendezni napjainkat.

Mivel mi, közösségben élő emberek egy nagycsaládot alkotunk, a globalizáció világában minden egyes nap nap együtt, egymásért kell élni ezt az életet. A krisztusi ismeret és annak tettekre váltása kegyelmet szerző feladat, közügy volt és marad. Marad is a szolidáris, egymásért adott életszámadásunk része. Önző világunk ki ne irtsa imáinkból a többes szám első személyt, hogy Isten mindnyájunkat fölemeljen a Szent Fiához való létbe.

A Szentatya, Ferenc pápa pontosan ezt fogalmazza meg a már említett nagyböjti üzenetében:

„Böjtölni annyit tesz, mint megváltoztatni magatartásunkat embertársainkkal és a teremtményekkel szemben: attól a kísértéstől, hogy mindent „felfaljunk”, eljutunk az arra való alkalmasságig, hogy szeretetből szenvedjünk, ami be tudja tölteni szívünk ürességét. Imádkozni nem más, mint megtanulni lemondani a bálványimádásról és az egónk önelégültségéről, és beismerni, hogy szükségünk van az Úrra és az ő irgalmára. Az alamizsnálkodás annyit tesz, mint hogy túllépünk azon a balgaságon, hogy csak magunknak élünk, csak magunknak halmozunk fel abban a téveszmében élve, hogy így biztosíthatjuk a jövőt, ami nem is a miénk. Ezekkel az eszközökkel ismét meglelhetjük az örömet abban a tervben, amelyet Isten a teremtett világba és a szívünkbe vésett: szeretni őt, a testvéreinket és az egész világot, és ebben a szeretetben megtalálni a valódi boldogságot.”

Adja Isten, hogy ebben a nagyböjti időben legyünk társai egymásnak. Erősítsük, bátorítsuk egymást. Most, amikor hamvazószerdán, illetve nagyböjt első vasárnapján a hamvazkodás után mindenkinek a homlokán ott látjuk a hamu jelét, akkor abban fölfedezzük a dicsőségnek jelét és az üdvösségnek a jelét, melyet óvjuk, őrizzük önmagunkban és ránk bízott szeretteinkben. Mert ami most hamu, ami most pusztulás, azt már egyszer elnyertük a dicsőségben, a szent krizmában, a megdicsőültek jelében. Ez ragyogjon föl bennünk a nagyböjt idején, hogy megtérjünk, és jól tudjuk ünnepelni húsvét szent ünnepét, a halál és a föltámadás titkát, az örök élet tavaszát.”

Hajdu István
káplán

© Magyarok Nagyasszonya-társszékesegyház