„Egyedüli biztos pont az Isten” – Hajdu István káplán atya búcsúzik egyházközségünktől

„Jézus, aki az út, arra hív téged, hogy hagyj nyomot a történelemben. Ő, aki az élet, arra hív, hogy hagyj nyomot, amely élettel tölti meg történelmedet és mások történelmét.” Ezt akartam megélni itt, ez volt a program, amit élni akartam – fogalmaz Hajdu István atya, a Magyarok Nagyasszonya-társszékesegyház káplánja a szülővárosában, Nyíregyházán töltött papi éveire visszatekintve. Palánki Ferenc megyéspüspök 2019. augusztus elsejével Hajdu István atyát Nyírcsaholy plébániai kormányzójává nevezte ki, így István atya társszékesegyházi káplánként utolsó alkalommal július 21-én, vasárnap 10.30 és 18 órai kezdettel mutat be szentmisét a Magyarok Nagyasszonya-társszékesegyházban, ahol elbúcsúzik a hívektől, egyházközségünktől. István atya az alábbi, személyes hangvételű írásban elmélkedik papságáról és a búcsú pillanatairól:

Minden fakul…, minden árny lesz. Márpedig az ember keresi a biztos pontot az életében. Ezen most gondolkodom, a nyár derekán, amikor bevillannak azok az emlékek, amikor búcsúzni kell. Igen, a nyár ilyen.

Miről szól a nyár? Sokan szeretik a nyarat, mert a város tele van élettel. A színes programok kavalkádja, a kávézók, éttermek tömve vannak reggeltől hajnalig. Vácon, Egerben és Nyíregyházán legalábbis így van… van valami alapzaj, ami hozzátartozik a nyár hangulatához. De nem ez a nyár igazi arca. A „piros pozsgás”, élettel teli arc ott hordozza magában a búcsúzások, az elválás idejét is.

Iskolás vagy a kispap koromra visszatekintve mindig nehezen éltem meg a ballagások, de pusztán az évzárások vagy a Te Deum pillanatait, mert tudtam, mindenki megy a maga dolgára – de miért ne menne?! –, és ez valahol sejttette velem, hogy egyedül maradok: a barátok, az osztálytársak, a kispapok, mindenki éli az életét. Az üres iskolából, szemináriumból az a maradék élet – amit az emlékek jelentettek – fájdalmasan távolodni látszottak. Bármennyire is kedveltük egymást, tudtuk, hogy nem engedhetünk érzéseinknek, s nem mondhatunk ellent a sodrásnak… Tehát külön kell válni, MERT ez az élet rendje.

Azt is tudtuk, hogy akármennyire is fogadkozunk, hogy tartjuk a kapcsolatot, nem lesz időnk – sajnos nem lett – arra, hogy barátok maradjunk. Lassan eltávolodtunk egymástól, lezárult egy korszak, ami után egy újabb kezdődött.

Amikor 2012. június 30–án Bosák Nándor püspök atya felszentel és a kezemen éppen megszáradt a felszentelési krizma, augusztus elsejével Baktalórántházára helyezett négy évre, mint káplán. Ez alatt a négy év alatt megismertem az egyházközséget, a filiákat, az ott élő embereket, életünket, történetüket. A gyönyörű nagyheti szertartások, a házszentelések mind-mind a találkozás élménye miatt nagyon sokat jelentettek számomra.

Majd Palánki Ferenc megyéspüspök 2016. augusztus elsejével Nyíregyházára helyezett, és abban a templomban kezdtem meg szolgálatomat, ahol a keresztség révén tagja lettem Isten nagy népének, az Egyháznak, illetve a papszentelés kegyelmét is itt nyerhettem el. Azt mondhattam, hazaérkeztem.

Még mielőtt elkezdődött volna nyíregyházi kápláni szolgálatom, részt vettem a krakkói ifjúsági világtalálkozón. Ott a Szentatya, Ferenc pápa a virrasztás végén ezt mondta: „Ma Jézus, aki az út, arra hív téged, hogy hagyj nyomot a történelemben. Ő, aki az élet, arra hív, hogy hagyj nyomot, amely élettel tölti meg történelmedet és mások történelmét.” Ezt akartam megélni itt, ez volt a program, amit élni akartam, melyben segített a sok barát és ismerős.

Három esztendőt töltöttem itt, ami sokat adott a jellemformálódásomhoz. A plébánosok: Tóth László atya, illetve Felföldi László atya belém vetett bizalma, a paptestvérek közössége, Nagy Zsolt atya, Keresztes László atya, Németh István atya, Jakus Ottó atya, a plébánia dolgozói, a hitoktatók segítő szeretete, a hívek lelkesedése, ezek mind segítettek abban, hogy jobban megéljem papi szolgálatomat.

A szentmisék, a kiengesztelődés szentségében megélni Isten irgalmas szeretetét a gyónók életében, a lelkibeszélgetések, a hittanórák, a táborok, a kirándulások, a mindennapi találkozások mind az evangélium örömében teltek.

Szerettem Nyíregyházán lenni. Ahogy Krúdy Gyula írta „Ennek a városnak voltam az írója, mióta első regényeimet, elbeszéléseimet írni kezdtem… Minden írásomból kitűnik, hogy nyíregyházi vagyok, aki büszke származására…” Itt születtem, itt tanultam és itt szolgálhattam Istent. Remélem, a nyíregyházi hívek sem felejtenek el és megmaradok az emlékeikben: Váci Mihály szavait idézve „Közülünk származik!”

Az elmúlt hónapokban gyakran eszembe jutott papi jelmondatomnak egy része „… töltsd be szolgálatodat.” Amikor ez év május 1-jén Nagyváradon voltunk egyházközségi kiránduláson, a székesegyházban Szent László király közbenjárását kértem ereklyéje előtt. Majd rá néhány hétre hívott Palánki Ferenc püspök úr, hogy szeretne áthelyezni. Pont hittanórám volt, pont abban a régi általános iskolában, pont abban az osztályteremben, ahová negyedikes koromig jártam. Közölte velem, hogy Nyírcsaholyba akar helyezni. A telefonbeszélgetés után gyorsan megnéztem, hol van pontosan ez a település, illetve ki a védőszentje az egyházközségnek: Szent László király, ami nagy erőt adott. Lászlótól Lászlóig!

És az ember már erre az újra figyel, hogy ott majd mire hív az Isten. XVI. Benedek pápa mondta, ami most számomra is útravaló: „ A pap nem egyszerűen hivatalnok, mint azok a személyek, akikre minden társadalomban szükség van bizonyos feladatok elvégzésére. A pap azt teszi, amire az ember nem képes saját erejéből: Krisztus nevében kimondja a feloldozás szavait, amelyek megszabadítanak bűneinktől és így Istennel újrakezdhetünk. A kenyér és bor fölött elmondja Krisztus hálaadó szavait, az átváltozás szavait – amelyek Krisztust, a Feltámadottat, az Ő testét és vérét teszik jelenvalóvá – s e szavak átváltoztatják a világ elemeit, megnyitják a világot Isten előtt és egyesítik Vele. A papság nem egyszerűen „hivatal”, hanem szentség: Isten minket egyszerű embereket használ, hogy általunk jelenvalóvá legyen mindenki számára és az emberek érdekében cselekedjen. Ez Isten vakmerősége, hogy megbíz embereket – bár ismeri gyöngeségünket, mégis képesnek tartja azokat arra, hogy jelenvalóvá tegyék Őt – ez Isten vakmerősége, igazi nagyszerűség elrejtve a papságban!”

Pap vagyok. Igyekszem jól szolgálni Istent, illetve a rámbízottakat. Mi papok a helyezések alkalmával belecsöppenünk egy új környezetbe, megszokjuk – ki hamarabb, ki később – az új helyet és helyzetet, s idővel meg is szeretjük. Amikor pedig az utolsó könyvet is a helyére tesszük, az élet tovább visz… nyáron. Csomagolni kell… nyáron. Készülődni, haladni egy új, ismeretlen felé. Nekem erről szól a nyár.

Összegezve: keresünk valamit, ami életünkben egy biztos pont. A barátok, a házastársak nem azok, bár szeretjük őket – és ezt az idősek tudják, idővel eltemetjük szeretteinket… Ahogy majd minket is.

Elmúltam harminc, közeledek a negyven felé… Tehát öregszem… Mint minden élő… és rádöbbenek, hogy mennyire igaz, amit a szószékről beszélek, azaz egyedüli biztos pont az Isten.

A Teremtő, Akinél minden összefut…
Akinél a szálak újra egybefonódnak…
Akinél a barátok újra egymásra találnak…
Aki nem lezár, hanem újjá alkot. Ilyen az Isten… és én nagyon szeretem ezt az Istent.

Nyíregyháza, 2019. július 20.

István atya

© Magyarok Nagyasszonya-társszékesegyház / PE