Védelem, bizalom, remegés és öröm – Varga Lóránt atya elmélkedése húsvéthétfőn

A járvány miatt a hívek közössége nélkül mutatták be az ünnepi szentmisét húsvéthétfőn a Magyarok Nagyasszonya-társszékesegyház lelkipásztorai. A liturgia főcelebránsa Varga Lóránt atya volt, koncelebrált Felföldi László atya, Keresztes László atya és Jakus Ottó atya. Az asszisztenciában Halász István papnövendék és Soltész Béla kántor szolgált. A hívek a társszékesegyház YouTube csatornáján követhették a liturgiát.

Húsvéthétfőn Máté evangélista írása alapján hallhattuk a Jézus Krisztus feltámadásáról szóló első beszámolót (Mt28, 8-15), majd a liturgia főcelebránsa, Varga Lóránt atya evangéliumi részhez kapcsolódó gondolatait, melyet négy szó köré fűzött fel: védelem, bizalom, remegve és örömmel.

Tekintsünk vissza azokra a katonákra, akik krisztus sírját őrizték – kezdte Lóránt atya. Római katonák, akik nagyon komoly kiképzést kaptak abban a korban. Sokszor őrizték a várost és nem volt szabad elfáradni az őrségben és még kevésbé elaludni. Még inkább érezzük a főpapoktól származó gondolat bugyutaságát, hogy az őrök akik, ilyen komoly kiképzésben vettek részt és sokszor, minden bizonnyal jól és sikeresen helyt álltak, hogyan lehet az, hogy Krisztus sírját őrizve mégis elaludtak? Fölmerülhet bennünk a kérdés, hogy a munkáját végző katona mennyiért képes saját magát hiteltelenné tenni? Azt gondolhatnánk, talán nincs is akkora pénz. De tudjuk, hogy az emberi mohóság a mi világunkban is jelen van, mindannyiunk életéből is lehetne rengeteg példát hozni, amikor a rövid vagy hosszabb távú haszonért cserébe saját magunkat tettük hiteltelenné… Ugyanígy, ezek a katonák is elfogadják a pénzt, amit kapnak, és cserébe azt mondják, hogy a tanítványok eljöttek Jézus holttestéért.

A mai szentírási szövegekből négy szót szeretnék kiemelni: kettőt a válaszos zsoltárból kettőt az evangéliumból, mind a négy szót kicsit a mostani helyzetre és saját élethelyzetünkre alkalmazva. A válaszos zsoltárban énekeltük: Védelmezz engem, Istenem, hiszen tebenned bízom. Az első szavunk a védelem. Maradj otthon! Látjuk, halljuk a fölhívást, mindenféle plakátokat, társadalmi célú hirdetéseket, melyek mind a mi védelmünkre vannak, hogy óvjuk egymást, óvjuk szeretteinket, óvjuk a családot. Amikor egy keresztény ember a védelemre gondol, szükségképpen meg kell jelenjen az életében a gondviselés. Ehhez kapcsolódunk a második szavunk: bizalom. Bízunk-e vajon mi is az Istenben, úgy ahogy a zsoltáros olyan szépen hozza, hogy az Úr Isten oltalmazz bennünket, mert mi benne bízunk… A választott nép fiai számtalanszor megtapasztalták ezt az Egyiptomból való szabadulás, a pusztai vándorlás, az ígéret földjére való megérkezés kapcsán is. A Jézus korabeli zsidók is, a tanítványok, a betegek, mindazok, akik hallgatták vagy követték, vagy saját maguk is gyógyulást nyertek az ő szavai, tettei, csodái által. Nekünk is egyedül az Istenben van bizodalmunk. Megteszünk minden tőlünk telhetőt, de ahogy (Erdő Péter) bíboros atya imádságában is naponta elimádkozzuk, átéljük ebben a különös időben, hogy végtére is Isten kezében van az életünk.

A mai evangéliumból való harmadik szavunk: remegve. Asszonyok sietnek a sirtól. Remegve, de nagy örömmel futnak, hogy elvigyék a hírt a tanítványoknak. Több mindent jelenthet ez a szó. Amikor együtt vagyunk odahaza ebben a nehéz helyzetben, kicsit félünk, szorongunk, mintha remegnénk, mert érezzük, hogy valami rendkívüli helyzettel állunk szemben. Főleg mi, fiatalabbak, akik eddig még nem ismertük, hogy mi az az ínséges idő, remegve állunk a híradások előtt és tapasztaljuk, hogy a koronavírus járvány milyen sok bajt okoz és áldozatot követel napjainkban.

Ezzel megérkezünk a negyedik szóhoz, ami a leghangsúlyosabb talán, most húsvét ünnepén: örömmel. Az asszonyok átéreznek valami hasonlót. Amikor látják az üres sírt, elfogja őket a félelem, remegnek, nem tudják, hová lett a sírból Jézus teste, de az angyalok szavára mégis örömmel indulnak, hogy hírt vigyenek a tanítványoknak. Ott van bennünk tehát a hit, amely megelőzi a keresztény ember örömét. Ez nem olyan öröm, amely napjainkban mindenféle jó hír hallatán támad az ember szívébben. Ez egy olyan öröm, ami túlmutat ezen a világon. Ez az az öröm, ami a keresztény ember szívét és lelkét csak akkor tölti be, ha megtapasztalja a föltámadás tényét. Mikor a húsvétot ünnepeljük, akkor szükségképpen eszünkbe jut, lehet, hogy előtte két nappal, nagypénteken, saját halálunk is, hiszen feltámadásunkat megelőzi majd, hogy ezt a világot hátra hagyjuk. Amikor megszülettünk erre a világra, ráléptünk a halálhoz vezető útra. A halál tehát az ember legkomolyabb valósága ebben az életben. Plébános atya szokta mondani, hogy ez mindenkinek sikerült még eddig. Nem kell félni, hogy nekem is sikerül-e, viszont szembe kell nézni vele, hogy felkészüljek rá keresztény szempontból és az egyház tanítása szerint. Ahogyan a görögkatolikus testvéreink imádkozzák, amikor majd oda kerülünk Isten ítélőszéke elé, jó feleletet tudjunk adni.

Azt kívánom, hogy húsvét ünnepén mindnyájunk szívét ez az öröm töltse be, akár a veszélyre, vagy szeretteink, vagy a saját halálunkra is gondolva, de legyen bennünk a megnyugvás, a bizalom, az Istenből forrásozó öröm, hogy mi is találkozunk a tanúságtevők szaván keresztül a feltámadt Krisztussal. S ha ez így van, erről az örömről nekünk is tanúságot kell tennünk. Nagyon sokszor ér bennünket az a vád, hogy szomorúak vagyunk, nem látszik rajtunk a keresztény öröm. Ezt az örömet most megéljük családjainkban, otthonainkban, bezárva, de mégis együtt ünnepelve várjuk és szívünkbe fogadjuk, az Úr Jézus Krisztust, aki föltámadásával nekünk is örök életet szerzett – zárta húsvéti gondolatait Varga Lóránt atya.

© Magyarok Nagyasszonya-társszékesegyház