Másként éljük meg és folytassuk az életünket, mint előtte! – Búcsúi szentmisét közvetítettek az Isteni Irgalmasság templomból

Szent II. János Pál pápa rendelkezése szerint 2000 óta húsvét második vasárnapján ünnepeljük az isteni irgalmasság vasárnapját, mely hagyományosan az örökösföldi Isteni Irgalmasság templom búcsúünnepe is. Az ünnep alkalmából 2020. április 19-én, reggel 9 órakor szentmisét mutattak be a nyíregyházi főplébánia örökösföldi, filiális egyházközségének templomában a Magyarok Nagyasszonya-társszékesegyház papjai: Nagy Csaba atya, Keresztes László atya, Felföldi László atya, Jakus Ottó atya és Varga Lóránt atya. A liturgia főcelebránsa Nagy Csaba atya volt, a prédikációt Halász István papnövendéktől hallottuk. A zenei szolgálatban közreműködött Soltész Béla kántor. A liturgiát a társszékesegyház Facebook-oldalán élőben közvetítették.

Az ünnepi szentmise kezdetén Felföldi László helynök, plébános atya köszöntötte a liturgiához online csatlakozó híveket. A szentírási szakaszok olvasása után Halász István, a társszékesegyházi plébánián gyakorlati évet töltő papnövendék prédikációjában a közösség nélkül bemutatott búcsúi szentmise és a szentségek kiszolgáltatásának elmaradása melletti ünneplés sajátosságairól, lelki adományairól, a lelki újjászületésről elmélkedett. Halász István papnövendék prédikációjának kivonatát közöljük.

„Talán mindannyian érzékeljük, mennyire fura ez a helyzet, szokatlan, életidegen: templombúcsú egy üres templomban. Felvetődhet bennünk a kérdés: érdemes-e megünnepelni ebben a helyzetben? Talán az is megfogalmazódik bennünk, hogy mi a templom? Mitől válik valami templommá?

A templom a liturgiáknak, s azok közül is elsősorban az Eucharisztia ünneplésének a helye. Ez a válasz nagyjából meg is állná a helyét, de a mai, az Apostolok Cselekedeteiből vett olvasmányi szakasz  (ApCsel 2,42-47), valamint a Pál apostol leveleinek szövegei mégis arra késztetnek minket, járjuk jobban körbe a kérdést. Szakaszunk kezdő sora nagyon gazdag információkkal lát el: „A jeruzsálemi hívek állhatatosan kitartottak az apostolok tanításában és közösségében, a kenyértörésben és az imádságban.”  (ApCsel 2,42). Ez a mondat a krisztuskövetők közösségének három lényeges jellemvonását, tulajdonságát fogalmazza meg. Az első: az apostolok tanítása, tanúságtéte. A második: a közösség, a harmadik pedig: a kenyértörés és az ima.

A történetből hallottuk, hogy az apostolok és más szemtanúk által tett tanúságtételt a hallgatóság befogadta, sőt, saját tanúságtételévé tette, így az apostolok öröme, hogy Krisztus meghalt értünk és feltámadt, a hallgatóság saját örömévé vált. Örömük pedig arra indította őket, hogy ehhez a Krisztushoz akarjanak tartozni: a megkeresztelkedéssel is kifejezve Krisztushoz tartozásukat, hogy az ő követői lettek. Így a közös öröm, a közös tanúság, a közös hit és a Krisztus nevére való keresztség, a Szentlélek munkálkodása által – vagy úgy is mondhatnánk, a Szentlélekben –, egy közösséggé formálta őket. Ez a közösség pedig a kenyértörés, az eucharisztikus ünneplés – más néven, szentmise – alkalmaira újra és újra összegyűlt. Közösségben hallgatták Isten igéjét a tanúságtételeken, történeteken, írásokon keresztül, emlékezve mindarra, amit Isten Krisztusban végbevitt és beteljesített. Mindezt tették egy lakoma keretében, ahol közösen ettek és ittak, úgy, ahogy azt Jézus meghagyta a tanúságtevőknek, s így, minden krisztuskövetőnek.

Érdekes megfigyelni, hogy akkoriban a lakóházak voltak a gyülekezőhelyek, nem pedig a mai értelemben vett templomok. Viszont maga a templom sem volt idegen fogalom az őskeresztények számára, mivel az a zsidóknál is jelentős szerepet töltött be, hisz az volt Jahve, az Isten lakhelye.

Pál apostol leveleiben is olvashatunk a templomról. Pál tanítása és az Apostolok Cselekedeteinek tanúságtétele gyönyörűen párhuzamba hozhatók. Pál arról tanít, hogy maga a közösség az Isten temploma, maga a közösségben van Isten lakóhelye. Az egyik helyen ezt olvassuk: „Márpedig az élő Isten temploma vagyunk, ahogy Isten mondja: Közöttük lakom majd és közöttük járok, az Istenük leszek, ők meg a népem.” (2Kor 6,16). Egy másik helyen pedig így fogalmaz: „Apostolokra és prófétákra alapozott épület vagytok, s a szegletkő maga Krisztus Jézus. Ő tartja össze az egész épületet, belőle nő ki az Úr szent temploma. Ti is benne épültök egybe a Lélek közreműködésével az Isten hajlékává.” (Ef2, 20-22) Ezt úgy is mondhatnánk, hogy maga a keresztény közösség válik Isten lakhelyévé, azáltal, hogy a Lélek közreműködésével a keresztségben megkezdődik a közös út Jézussal, Jézusban: az út, amely az Atya házába vezet. Egy olyan út ez, melyen – a Lélek ereje által Krisztusban eggyé lett – keresztény közösség jár, azzal a céllal, hogy a Szentháromság egy Isten életébe minél jobban bekapcsolódjék, vagyis minél jobban részesedjen magából az Istenből, – aki igazából, maga az Élet, vagy, ahogy mondani szoktuk, az élet legvégsőbb forrása. Ha a közösség belőle részesedik, magából az Életből részesedik, és ez jelenti azt, hogy az örök életre vagyunk meghívva, vagyis, az Istennel való örök kapcsolatra.

 A Szentháromság életébe való bevonódás a krisztushívők közösségében, az Egyházban, és annak kisebb közösségeiben adatott meg nekünk. De hogyan is kapcsolódunk be? Hogyan leszünk részese mindannak, amit üdvtörténetnek nevezünk: amelyben Isten kinyilatkoztatta magát, önmagát közölte felénk, önmagát adta értünk, nekünk konkrét történelmi eseményeken keresztül, ezáltal megadva az üdvösség lehetőségét, vagyis az Istennel való örök éltető kapcsolat lehetőségét? Az Isten egyszeri és örökérvényű odaajándékozásába a szentségek vétele által tudunk bekapcsolódni. A szentségek, mint nyitott ajtók jelennek meg az életünkben, melyeken keresztül beléphetünk ebbe az üdvösséget, életet szerző odaajándékozásba. Azokról a szentségekről beszélünk, amelyekkel – habár a keresztény közösségekre vannak bízva – most nem tudunk velük élni. S ettől most szenved közösség, s annak minden tagja. Hiány van az életünkben, mert valamit – még ha csak egy időre is –, de most elvesztettünk. Annak a Krisztussal való kapcsolatnak a hiánya, amelyet a keresztény ember részben egyedül, de mégis mindig közösségben él meg, és amely kapcsolat által az Atya háza felé tart.

Ferenc pápa (2020. április 17-i) beszédében ezt a bensőséges kapcsolatot a családias jelzővel adta vissza. Így fogalmazott: „Az Úrral való ilyen családias kapcsolat a keresztény ember sajátossága. A tanítványok és Jézus biztos együtt reggeliztek halat és kenyeret, és biztosan sok mindenről beszélgettek közvetlenséggel. Az apostolok családiassága az Úrral mindig közösségi jellegű volt; halljuk a történetekben, milyen sokszor az asztal körül gyűltek egybe – ez a közösség jele. A keresztény embernek ez a kapcsolata az Úrral mindig közösségi jellegű. Bensőséges, személyes, de közösségi”. De miért beszélt erről Ferenc pápa? A Szentatya egy veszélyre akarja felhívni a figyelmünket, mivel úgy látja, hogy a világjárványban a médián keresztül mi is tudunk kapcsolatot tartani – mint pl. a jelen esetben –, viszont sajnos együtt nem tudunk lenni. Aztán a szentségekkel, azok közül is Eucharisztiával kapcsolatosan folytatja: „Ma itt vagyunk, ünnepeljük az Eucharisztiát, de a népnek, a közösségnek, aki hozzánk tartozik, akivel egy közösséget alkotunk, nekik csak a lelki áldozás jutott. És ez nem az Egyház a maga teljességében. Ez egy nehéz helyzet Egyháza, amit az Úr megenged most, de az Egyház alapvető állapota mindig az, hogy együtt van a néppel, a szentségekkel. Mindig! Igaz, hogy most az Úrral való családias kapcsolatunkat ezen a módon kell ápolnunk, de csak azért, hogy kijussunk ebből az alagútból, és ne maradjunk benne”.

Miért fontosak ezek a gondolatok? Hogyan kapcsolódnak össze az elhangzottak? Látjuk, hogy Isten úgy alakította, hogy az önátadása, az önközlése, amelyen keresztül az életébe akar minket bevonni, az Egyház közösségi életében kell történjen számunkra. A közösségben megünnepelt események, melyekben egyfajta ajtó nyílik számunkra ennek az isteni önátadásnak, önajándékozásnak a befogadására, a keresztény élet alappillérei. Minden keresztény arra hivatott, hogy ily módon az Egyház közösségében együtt haladva járja élete útját. Most viszont érezzük, hogy ennek a közös haladásnak csak egy töredékét tudjuk megélni. Érezzük a hiányát, érezzük az elvesztésének a gyászát.

Talán mindannyian tudunk azzal a gondolattal azonosulni, amikor megtapasztaljuk valaminek a hiányát, de egyúttal lehetőségünk nyílik arra is, hogy utána másabb megvilágításban tudjuk ugyanazt a dolgot szemlélni. Most lehetőségünk nyílik arra, hogy átértékeljük a dolgokat. Fontosnak találom, hogy ne fosszuk meg magunkat ettől a hiányérzettől. Engedjük, hogy ez dolgozzon bennünk. Engedjük, hogy letisztítson bennünk fogalmakat, elgondolásokat, hozzáállást. Arra is van lehetőségünk, hogy az imában együtt vigyük Isten elé ennek a hiánynak a fájdalmát. Ez nekünk is – papoknak, diakónusoknak, papnövendékeknek, mindenkinek, aki egyházi szolgálatot tölt be, és olyan közösségben él, ahol lehetősége van az Eucharisztiát ünnepelni –, fontos, hogy ne csak megérezzük, hanem meg is éljük a hiányt, hogy együtt szenvedjünk azt meg. És ebben a szenvedésben is a húsvét öröme adhat nekünk erőt és segíthet bennünket abban, hogy amikor ezek a korlátok megszűnnek, másképp éljük meg az életünket, a közösség életét, mint tettük azt ezelőtt. Hisz a húsvét erre hív minket, hogy a feltámadt Krisztussal mi is új életre támadjunk, hogy húsvét után másként éljük meg és folytassuk az életünket, mint előtte.”

Az örökösföldi Isteni Irgalmasság templom búcsúi szentmiséje a szentáldozással, majd az ünnepi áldással és a himnuszok éneklésével zárult. A szentmise a társszékesegyház Facebook-oldalán ide kattintva megtekinthető.

Az isteni irgalmasság ünnepének a húsvét utáni első vasárnapon (húsvét második vasárnapján) tartását Szent II. János Pál pápa rendelte el Faustyna lengyel szerzetesnővér magánkinyilatkoztatásai alapján 2000. április 30-án, amikor is a Megtestesülés Misztériumát ünneplő jubileumi évben a szentek közé iktatta a lengyel nővért.

Jézus első alkalommal 1931-ben, Plockban beszélt Faustyna nővérnek arról a kívánságáról, hogy ünnepet szenteljenek az Isten irgalmasságának: „Azt kívánom, hogy a képet, melyet ecsettel fogsz megfesteni, húsvét után az első vasárnapon ünnepélyesen áldják meg! Ez a vasárnap legyen az irgalmasság ünnepe!” – olvasható a nővér naplójában.

 

© Magyarok Nagyasszonya-társszékesegyház / PE