Mit akar az Isten ezzel nekem mondani? – Örömúti elmélkedés IV.

Május 8-án az esti szentmisében folytatódott Felföldi László plébános atya örömúti elmélkedése a Magyarok Nagyasszonya-társszékesegyházban. Az örömút a keresztút folytatása: elmélkedés-sorozat a föltámadás, az élet, a győzelem, a szeretet kiteljesedéséről. Az elmélkedések negyedik része az emmauszi tanítványok történetét dolgozza fel, mely a keresztény ember, minden ember élettörténete is egyben. A szentmiséről és az elmélkedésről készült felvétel a társszékesegyház YouTube csatornáján ide kattintva megtekinthető.

Az emmauszi tanítványok története, az emmauszi úton haladás, az úton levés a mi életünknek is része, és nem is csak egyszeri esemény a sorsunkban, hanem életünk különböző szakaszaiban is megtörténik. Ez azért fontos – hallhattuk Felföldi László atyától – mert Isten út közben tud minket megszólítani, és ez az út a mi életünk. Születésünk pillanatától halálunkig út közben vagyunk az életünk, a személyiségünk, a kapcsolataink történéseiben. Életünk során út közben vagyunk, mindenki. A különbség, hogy távolodok-e az életemtől, vagy közeledek hozzá. Mindenki tudja, hol tart most, milyen életszakaszban jár. Én, személy szerint most nagyon hálás vagyok a vírus okozta helyzetnek, mert elkezdtem jobban közeledni a saját sorsomhoz, életemhez, így egy tudatos, az életemhez közeledő időszakot élek meg. Volt idő, amikor szétesett az életem, mert millió tennivaló vett körül, és biztos vagyok benne, hogy akkor távolodtam az életemtől. De akár távolodom, akár közeledem, mellém jön Jézus, és megszólít, mert Isten az embert a saját élettörténetében szólítja meg. Nem egy idegen világban, nem egy elvont fogalmi rendszerben, hanem egyszerűen, a saját életemben keres, az én utamon. Mindnyájunkat külön-külön szólít meg és közben érezzük, hogy mellém állt az Úr.

Az emmauszi tanítványok azt mondják, hogy: „Hát nem lángolt a szívünk – mondták –, amikor beszélt az úton és kifejtette az Írásokat?” (Lk24,32) Amikor a szívemmel hallgatok, és a szívem gondolatait megértem, akkor meghallom Jézust. Hallgatni Jézus szavait pedig azt jelenti, hogy meghallom az igazi önmagamat, a legmélyebben valót, ami én vagyok. Ez a csend, amikor csöndben vagyok, amikor nem karok megoldani semmit, nem akarok kitalálni semmit, csak engedem, hogy ott belül valami megszólítson, valami az életemben őszintén jelen legyen. Ez az Isten szava, ami gyógyít. Ezért rendkívül fontos, hogy igényünk legyen nagy csöndekre, nagyon mély és őszinte beszélgetésekre családtaggal, baráttal, társsal, aki felé ki tudom nyitni a szívemet, majd ebből a beszélgetésből, gondolkodásból megszületik egy új látásmód. Az életünk nagy nyomorúsága és megkötözöttsége, hogy igenis létezik más látásmód, más út, más megoldás, mint az enyém, de ebből csak egy jó csönd, egy jó beszélgetés tud elindítani, kivezetni. Ennek a mélysége, amikor rá kell jönnöm arra, hogy velem ezeknek kellett történnie, hogy megszabaduljak az illúziótól, az ábrándtól és belenőjek abba a képbe, amit Isten alkotott rólam. A kudarcaim is ebben segítenek. Azt az idealisztikus képet, amit én a papi hivatásról álmodtam, össze kellett törni, meg kellett semmisülni, csalódások tömegén kellett átmenni, hogy a végén rájöjjek, én is hétköznapi vagyok és a legnagyobb dolog ebben a földi életben, ahol éppen élek, hogy normális, egyszerű, szép emberi életet éljek. Ezt jelenti kiengesztelődni a saját életemmel, hogy ez az én életem. Amíg ez nem történik meg, addig olyan feszültségben vagyok, amelyben képtelenség közeledni magamhoz, találkozni a jó iránnyal, meghallani az Isten szavát. S az Isten akarata ebben a találkozásban, elindulásban, hogy bevonjon a saját benső életébe. Mindannyiunk szíve mélyén ott a vágy, hogy szeretnénk, ha átalakulna az életünk és új irányt venne. Ott van a vágy a saját életemben, az emberi kapcsolataimban, az egyházközségünk életében, hogy átalakuljon, megerősödjön és új irányt vegyen.

Az életutunkon haladunk, az emmauszi úton, ahol bármi történik, találkozik velem az Isten és ezekben a találkozásokban, mély szavakban meg kell találnom a választ arra a kérdésre, hogy mit akar az Isten nekem ezzel mondani? Nem a miértre kell keresnem a választ, hanem a mire, és a válasznak itt belül kell megszületni. Hová akar engem küldeni az Isten? Mi az én életemnek a küldetése és hivatása? És ha a választ megtalálom, akkor megszületik az öröm, mint az emmauszi tanítványok szívében, az öröm útja, hogy megfordulnak, másképp látnak mindent, magukat, az életet, a szenvedést, a nagypénteket és elindulnak, közelednek saját életükhöz és a valóságos, éltető, üdvözítő isteni akarathoz. Azt kívánom, hogy az emmauszi tanítványok útja mindig egy megerősítő, segítő, éltető út legyen mindnyájunk számára – zárult az örömúti elmélkedés negyedik állomása május 8-án.

Folytatás péntekenként a 18 órakor kezdődő szentmise prédikációiban.

© Magyarok Nagyasszonya-társszékesegyház / PE