Nagy Csaba atya: Fel kell fedeznünk a földet, amiben ott van az elrejtett kincsünk – Szentmisén búcsúztak egyházközségünktől az új kinevezést kapott lelkipásztorok

Az egyházközségünkben szolgáló papok július 26-án, vasárnap este utolsó alkalommal mutattak be közösen, így együtt szentmisét a társszékesegyházban. Augusztus 1-től ugyanis új szolgálati helyén építi és gyarapítja Jézus Krisztus egyházának közösségét Varga Lóránt atya, aki  plébániai kormányzói kinevezést kapott a demecseri Sarlós Boldogasszony-plébániára és Nagy Csaba atya, aki szintén plébániai kormányzói kinevezést kapott az újonnan alapított nyíregyháza-jósavárosi Szent Imre-plébániára. Halász István diakónus Rómában folytatja tanulmányait. A szentmise főcelebránsa Varga Lóránt atya volt, szentbeszédet Nagy Csaba atya mondott. Az elköszönő atyákkal közösen mutatta be a szentmisét Felföldi László atya, Keresztes László atya, Jakus Ottó atya és az újmisés Szidor János atya. Nagy Csaba atya elmélkedésében azzal a kéréssel fordult a hívekhez, hogy fedezzék fel életük rejtett kincsét és engedjék, hogy ez a kincs beragyogja a földet, ahol élünk és ahol boldognak érezzük magunkat.

Az olvasott szentírási részekhez kapcsolódóan Nagy Csaba atya elmélkedésében Isten országának titkát kutatva kiemelte: ahol a kincsem van, ott van az örömömnek a forrása. Jó példa erre Mózes életének egy mozzanata. Mózes kiváló anyagi körülmények között nevelkedett Egyiptomban, a fáraó palotájában, ahonnan aztán kénytelen menekülni, mert meggyilkolt egy egyiptomit… Menedéket talál Midián földjén, befogadják, pásztorként él és feleségül veszi Cippórát. Azt is mondhatnánk, hogy szerencsés volt, mert befogadták, otthont, családot és munkát talált, de számára ez csak a túlélést jelentette. Életét úgy látja, hogy a mennyből, a csillagok közül csak a szagos istállóig tudott eljutni. Közben Egyiptom földjéről álmodott, vagy pedig mesélt a befogadóinak. Aztán egy szép napon Mózes felnéz és egy el nem égő csipkebokrot lát. Vonzza a látvány, közben pedig az Úr a nevén nevezi: Mózes, Mózes… „Ne jöjj közelebb! Oldd le sarudat a lábadról, mert szent föld az a hely, ahol állasz!” (2Móz 3,5) A saru levétele a tisztelet egyik formája volt ugyanis. Ugyanakkor azt hallja Mózes, hogy az a föld, ahol él, amit megvetett, amit egész életében próbált elkerülni, ami szegényes, kietlen, száraz, ami semmit nem ér, csak arra való, hogy a juhokat vigye erre meg arra, arról most azt hallja, hogy az a föld szent. Mózest sokként érhette mindez. Az, hogy a föld szent, azt jelenti, hogy Isten jelen van és hogy ez a föld áldott… ez a kincs. Mózesnek nehéz megértenie, hogy a boldogságát azon a földön kell megtalálnia, amit teljes mértékben lenéz, amelyről azt gondolja, hogy csak a juhoknak való. A boldogság felé vezető első lépés, hogy felfedezze a földet, a munkát, a családot, ahol él. Úgy kell tekintenie arra a földre, mint Isten ajándékára, és nem, mint a túlélés eszközére. Mózes életében ez a fordulópont és elkezdődik életének nagy kalandja, éppen akkor, amikor azt hitte, hogy az Isten már lemondott róla.

Mózes története azt üzeni számunkra, folytatta elmélkedését Nagy Csaba atya, hogy amíg Egyiptomról álmodunk, egy másik világról, egy másik valóságról, addig nem tudjuk értékelni azt, amink van. Mindig elégedetlenek leszünk. De ha tiszteletben tartom azt a földet, ahol boldognak mondhatom magam és az embereket, akik hajlandóak velem lenni, ha mindig és mindenkit áldásnak tartok, akkor kincsem lehet az a hely, ahol élek, és abban találom meg az értékes gyöngyöt, az értékes kincset, amit az Úr jelenléte fog beragyogni.

Ha így tekintek az elmúlt egy évemre – hallhattuk az egyházközségtől búcsúzó lelkipásztortól -, akkor azt hiszem, hogy szent földön vagyunk és járunk itt, Nyíregyházán is. Mi, akik most búcsúzunk, valahol ezt fedeztük fel, hogy az Úr jelen van köztünk, köztetek. Hálásak vagyunk érte. Ugyanakkor látjuk azt is, hogy sokan tartanak a felelősségtől és talán mi magunk is félünk felelősséget vállalni, mert ha beragyogja az Úr ezt a földet, akkor nekem is meg kell az életemet változtatnom. Úgy látom, hogy jelen társadalmunkban sokan öregedő óriásbébinek érzik magukat, akik mindig csak másoktól követelnek valamit, de nem hajlandók felelősséget vállalni önmagukért és másokért. Másoktól, az államtól, a társadalomtól, az egyháztól, a papoktól, a plébánostól, a káplántól, a kántortól várunk el mindig valamit. De nem vagyunk hajlandók semmit sem adni, nem vagyunk hajlandók odaadni önmagunkat egy ügyért, a másikért, vagy pedig a közösségért. Aki megtagadja a felelősséget saját életéért, arra sem hajlandó, hogy másokért felelősséget vállaljon. Ennyiben talán összefügg, a magunkért és a másikért vállalt felelősség kérdése. A keresztény ember nem lehet egy öregedő óriásbébi. Ezért is fel kell fedeznünk azt a földet, amiben ott van az elrejtett kincsünk. Engedjük, hogy ez a kincs beragyogja azt a földet, ahol élünk, ahol vagyunk, ahol boldognak érezzük magunkat – fejezte be szentbeszédét Nagy Csaba atya.

A szentmis zárásaként Felföldi László plébános köszönte meg a távozó atyáknak az egyházközségkben töltött szolgálatát: “A pap titka, hogy ott, ahol van, abban a közösségben megtalálja a kincsét, életének hivatásának teljességét azokkal a hívekkel, akiket az Isten nekik ad. Én azt kívánom a paptestvéreknek, hogy az egyházközségekben valóban megtalálják az életüknek ezt az örömét, ezt a kincsét.”

A szentmise a társszékesegyház YouTube -csatornáján megtekinthető: https://www.youtube.com/watch?v=AI-3QZ22OA4

© Magyarok Nagyasszonya-társszékesegyház / PE