Aki minden ítéletében Isten félelmét tartotta szeme előtt – Szent László királyunkat, egyházmegyénk védőszentjét ünnepeljük június 27-én

Az isteni gondviselés különös intézkedése, hogy László fejére került a korona az első szent királyunk, István halálát követő négy évtizedes hatalmi viszály után. Uralkodása sorsdöntő volt történelmünkben. Kiváló uralkodói képességével, vitézségével és életszentségével kivezette a magyarságot a belső veszedelmek örvényéből, és megmentette a külső ellenségek halált és pusztulást hozó támadásaitól. A magyar uralkodói eszmény egyik legtökéletesebb kifejezőjévé vált, a kereszténység következetes védelmezője és terjesztője volt, aki a legkeményebb csatában is tudott nemeslelkű lenni, s akiről egyszerre mondták, hogy “lovagkirály” és hogy “szent”.  Szent László királyunk liturgikus emléknapján, június 27-én 7.00 és 18.00 órától tartanak ünnepi szentmisét a Magyarok Nagyasszonya-társszékesegyházban.

László király szigorú, de igazságos törvényalkotó volt, aminek eredményeként megszilárdult a magántulajdon védelme az országban. Uralkodása idején hazánk, fennállása óta először, képes volt a hódításra. A mélyen hívő király uralkodása alatt avatták az első magyarországi szenteket: Gellért püspököt, I. István királyt, Szent Imre herceget, András és Benedek remetéket. Amikor tehette, félrevonult és imádkozott. Imáinak hatásossága nyilvánul meg az alakját körülfonó legendákban is: az üldöző ellenség előtt a szikla meghasad, éhező katonái táplálására szarvascsordák jelennek meg, imájára víz fakad a sziklából, az ellenség elé dobott pénzei kővé változnak. ,,Szent László füve” pedig ma is gyógyír a betegség ellen.

László király 1077 és 1095 között uralkodott. 49 éves volt, amikor a soron következő keresztes hadjárat vezetésével bízták meg, amikor 1095. július 29-én szélhűdés érte. Előbb Somogyvárott, majd 1106-ban Nagyváradon helyezték örök nyugalomra az általa alapított székesegyházban.

Halálát követően kultusza gyorsan terjedt. Sírja csodatévő zarándokhely lett, mondák és legendák fonták körül alakját. Szentté avatását azonban csak III. Béla kezdeményezte száz év múlva, 1192-ben. Kérésére III. Celesztin pápa két bíborost küldött, hogy a király nagyváradi sírjánál történt csodákat felülvizsgálják. Miután több csodás gyógyulásnak is szemtanúi voltak, egy égi jel végképp meggyőzte az olasz csodaszakértőket: 1192. június 27-én déltájban a nagyváradi székesegyház fölött fényes csillag gyúlt ki, s ott lebegett a magasban két órán át. Árpád-házi Szent László napját a szokástól eltérően azóta sem halála évfordulóján, hanem június 27-én, a csillagjelenés napján ünnepeljük.

Forrás: Egyházmegyei Lelkipásztori Intézet