Itt és most, jelen élethelyzetünkben kell figyelni a Jóistenre – Csordás Gábor plébános atya gondolatai nagyböjtre

Az itt és most pillanata, amiben élünk, az örökkévalóságba jelenthet belépőt számunkra, általa hív meg minket az Egyház erre a negyven napos lelki, pusztai vándorlásra, hogy mi is elcsendesedjünk lélekben. Figyeljünk oda magunkra, a másikra, a Jóistenre, mert így válhat ez a nagyböjt igazi kegyelmi időszakká, mely a javunkra fog szolgálni – hallhattuk Csordás Gábor atya, a Magyarok Nagyasszonya-társszékesegyház plébánosának nagyböjti elmélkedését a hamvazószerdán bemutatott szentmisén. Az elhangzottakat itt közöljük.

Az elmúlt szűk esztendőben annyi mindent nem tudtunk elvégezni, annyi mindennek nem tudtunk örülni az életünkben. Akkor miről mondjunk még le, mit kíván tőlünk a Jóisten, mikor már most is annyi minden hiányzik az életünkből? Lássuk be, jogos a kérdés és érdemes elgondolkodni azon, hogy az elmúlt időszak kényszerű lemondása, kényszerű böjtje hogy tud bennünket közelebb vinni a Jóistenhez.

A böjt, a lemondás a keresztény ember alapmagatartása, hiszen jóesetben mi mindig valamiről lemondunk. Rengeteg dolog van az életünkben, amit megtehetnénk, amit élvezhetnénk, de nemet mondunk rá, mert erkölcsi vagy akár más szempontból rossz, ezért igenis távol tartjuk magunkat tőle. Ha pedig elég tudatosan éljük az életünket, akkor valóban tudjuk fékezni magunkat. Ezért a keresztény ember életében valahol mindig jelen van ez a fajta lemondás, melyben olyan dolgokat, amiket megtehetnénk, amiket élvezhetnénk, azokat nem tesszük meg, mert tudjuk, hogy nem jók.

A nagyböjti idő egy sokkal különlegesebb lemondásra hív bennünket, és az elmúlt egy év különleges böjtje is ilyen különleges lehetőségeket kínált. Érdemes megfigyelni, ki hogyan reagált erre az időszakra. Voltak, akik kétségbe estek, voltak, akik unatkoztak, nem tudtak magukkal mit kezdeni, és voltak, akik nagyon ügyesen megpróbáltak együtt élni ezzel a helyzettel.

Hogy viszonyul ehhez a helyzethez az az ember, akinek kényszerűségből muszáj valamiről lemondania? Kétségbe esik? Mérgelődni kezd? Vagy pedig azt mondja, hogy ha már így alakult, akkor megpróbál valami jót kihozni belőle. Az embernek tehát Itt és most kell lelki előnyt kovácsolni a helyzetéből. Nagyon szépen fogalmaz a próféta szava által a Jóisten (Joel 2, 12-18), amikor azt mondja: most van itt a kellő idő, most kell cselekedned, most foglak téged meghallgatni. Az Isten mindig a jelenben és az aktuális, kézzel fogható élethelyzetünkben hív meg minket, hogy keressük és találjuk is meg őt. Nagyböjt kihívásai mind-mind erre szolgálnak. Itt és most jelen lenni a Jóistennek, aki meghív bennünket az imádságra és arra, hogy időt szánjunk rá és figyelemmel forduljunk felé.

Jelen kell lenni a másik ember életében, nem elmenni egymás mellett, hanem észrevenni a másikat. Ahhoz azonban, hogy észrevegyem őt, ott kell lennem testben, lélekben, látnom kell, hogy mire van szüksége és abban tevékenyen segíteni neki. Ugyanakkor jelen kell lennem saját magam számára is, időt szánni a saját lelkem egészségére is, figyelni magamra. A jelenben, az itt és most kegyelmi pillanatába hív meg mindnyájunkat az Úristen, és az pusztán másodlagos, hogy abban a kényszerű élethelyzetben is, amelyben élünk, önszántunkból vállalunk valamit, ami lemondással jár, és az az igazi böjt. Mindkettő szolgálhat bennünket, és mind a kettő válhat a lelkünk javára. Ilyen például az elcsendesedés. Elcsendesedett az egész világ, nem is kicsit. A szórakozóhelyek zárva, kijárási korlátozások vannak. De ez a csend, ami beállt az életünkbe, közelebb vitt-e akár saját lelkünk megismeréséhez, épüléséhez, akár istenkapcsolatunk mélyüléséhez? Bátran vizsgáljuk meg a lelkiismeretünket, hogyan tudtuk kihasználni az elmúlt időszakot akár magunk, akár mások javára, akár istenkapcsolatunk építésére. Isten, amikor belehelyez minket egy élethelyzetbe, amikor megenged nekünk valamit, akkor a mi döntésünkön múlik, hogy az a lelki épülésünkre, vagy pedig bűnbe visz, és a kárhozatunkra szolgál. Ezt a hozzáállást halljuk majd nagyon gyakran a nagyböjtben: Úgy éld az életed, úgy viseld a küzdelmeket, úgy vállald a lemondásokat és a böjtöléseket, hogy az valóban a javadra szolgáljon.

Az evangéliumban is erre hív az Úr Jézus. Figyeljük meg, hogy mindig külső és belső dolgokat állít egymással szembe. Mindegy, hogy mi történik veled vagy körülötted, a belső a fontos, hogy milyen lélekkel viszonyulsz hozzá. Mindegy, hogy mennyire erőlteted meg magadat a böjttel, ha az nem lelki böjt, ha nem lélekből fakad, akkor az lehet egy tavaszi tisztítókúra, diéta, fogyókúra, de az nem böjt lesz. Mindegy, hogy mennyire akarsz segíteni a másik emberen, ha csak azért teszed, hogy mutasd a humánus beállítottságodat, hogy ünnepeltesd magad, a saját lelkedet megnyugtasd, hogy jó ember vagy, mert segítesz a másikon, akkor ez nem igazi gesztus, hanem egy képmutató segítség.

Az imádságban is, ha csak kényszerűségből elhadarod, akkor az nem igazi ima, nem igazi kommunikáció az Istennel, hanem csupán egy kényszerből elmondott monológ. Az Egyház régbe nyúló hagyománya tehát meghív minket arra, hogy a jelen pillanatot éljük meg a lelkünk épülésére, hogy találjuk meg benne, hogy a böjtünk, akár önként, akár kényszerből vállaljuk, közelebb vihet minket az Úrhoz.

A hamvazkodás szertartásában a hamu, ami valaminek a megsemmisüléséből keletkezik, nem csupán a saját megsemmisülésünkre emlékeztet minket itt a földön, hanem abban segít, hogy nagyobb, gazdagabb kontextusba helyezzük az életünket. Az itt és most pillanata, amiben élünk, az örökkévalóságba jelent számunkra belépőt, általa hív meg minket az Egyház erre a vándorútra, a negyven napos lelki, pusztai vándorlásra, hogy általa csendesedjünk el lélekben, ha már körülöttünk is csend van. Figyeljünk oda magunkra, a másikra, a Jóistenre, mert így lesz ez a nagyböjt igazi kegyelmi időszakká, ami a javunkra fog szolgálni.

Fotó: Trifonov Éva
© Magyarok Nagyasszonya-főplébánia / Papp Erika