„Jobban, mint valaha!” In memoriam Váradi József atya (I. rész)

Váradi József 1926. december 15-én született Balmazújvároson. 1953. június 21-én szentelték pappá Budapesten. 1990-ben került a Nyíregyházára, a Magyarok Nagyasszonya-plébániára, ahol 15 évig szolgált. 1990-ben pápai prelátusi, egri mesterkanonoki címet kapott, 1993-ban szabolcsi főesperes, püspöki helynök lett, ezután megkapta az apostoli protonotárius kinevezést. 2002-ben nyugállományba vonult, nyugdíjas éveit Nyíregyházán töltötte, ahol aktívan kapcsolódott be az egyházközség életébe, valamint a főplébánián működő teológiai tanfolyam irányításába.

Az évek során nagyon jó kapcsolatot alakított ki felekezettől, hittől függetlenül Nyíregyháza polgáraival. 1999-ben a Szabolcs-Szatmár-Bereg Megyei Közgyűlés az erkölcs és az emberségesség területén kifejtett munkásságát Pro Communitate-díjjal ismerte el.

Dr. Váradi József életének 85., áldozópapságának 58. évében 2011. január 21-én szentségekkel megerősítve tért haza Teremtőjéhez. Életéről Varga János ny. ibrányi plébános, szabolcsi főesperes írt emlékező sorokat. 

Nem vállalkozhatok arra, hogy Dr. Váradi József kiváló és rangos papunkról monográfiát írjak, csak elindulásáról, s élete két legnagyobb megpróbáltatásáról szeretnék megemlékezni, annak alkalmából, hogy 71 éve szabadult meg a „vörös pokol”-ból, s 42 éve űzték el Egerből, a papnevelő intézetből.

Egy elegáns ministránsról gyakran mondják a templomba járó hívek, hogy „E fiúból pap lesz, akárki meglássa!” (Arany János:  Családi kör), miközben a gyereknek esze ágában sincs, hogy pap legyen. Így volt ezzel Váradi atya is 14 éves koráig, míg édesapja rá nem kérdezett. Úgy gondolta ugyanis, hogy 8 gyerekéből (akkor még csak annyi volt), juthatna egy Isten szolgálatára is. Talán éppen ő, mivel legidősebb és fiú.

A válasz nem volt könnyű, mert az alig 13 éves gyerekek olvastak a népi íróktól és tanáraiktól is hallottak az ormánsági egykézésről. Hogy el ne fogyjon az ország népe, elhatározták, hogy nekik legalább 6 gyermekük lesz. El is osztották maguk között a lányokat, hogy ki, kinek a párja lesz majd. Neki a Nádudvari utcából a cipész lánya jutott. Erről persze a lányok mit sem tudtak.

A szívének szegezett kérdés után elgondolkodott, hogy lehet-e ő pap egyáltalán?  Érdeklődni kezdett hát a papság iránt, s Gálfi Gyula jezsuita páter könyve nyomán tisztázódott benne, hogy mi is a papi hivatás. Év végén már erről írt a dolgozatában.

Szülei segítették abban, hogy közelebb kerüljön a papsághoz. Egerben gimnazista kispap lett, de mint oly sok másnak, a háború ennek is véget vetett. Az országba özönlő orosz katonák félelmetes híre megelőzte őket. A propaganda azzal (is) ijesztgette a lakosságot, hogy a papokat meg fogják öldösni. Az előjárók hazaküldték a növendékeket. Ő maga is azt gondolta, otthon talán elkerülheti sorsát. De ha mégse, akkor családja körében érje utol.

A megszállók 1945-ben Balmazújvárosból is toboroztak embereket „kis munkára,” s főleg a németajkúakat hurcoltak el a Szovjetunióba. József éppen betöltötte a 18 évet, ezért 1945. január 3-án őt is elvitték. Módja lett volna többször is megszökni, de nem tette, mert úgy tudta, hogy a szökevények családján állnak bosszút. Nem akarta, hogy édesapja kerüljön helyette lágerbe, hisz nagycsaládról kellett gondoskodnia. (Ma már tudjuk, hogy ez nem feltétlenül következett volna be, hisz az oroszok nem teketóriáztak, ha 1-2 ember hiányzott. Az utcán is elfogtak bárkit, hogy meglegyen a létszám.)

Édesanyja háromnapi élelmet csomagolt össze neki (ennyi időről volt szó). Útközben észrevette, hogy az állomásokon a falusi emberek csak úgy kapkodják a vagonokból kisepert kenyérhéjakat. Ebből gondolta, hogy az országban nagy éhínség lehet. Gyűjtögetésbe kezdett, s mire célba értek, már egy nagy papírzacskónyi kenyérhéja volt.

Amikor a rabokat beosztották munkára, azt vallotta, hogy ő ács. Tudta ugyan, hogy az ”írástudóknak” könnyebb volt a helyzetük, de ennek ára volt: meg kellett figyelniük rabtársaikat, hogy aztán jelentést adjanak róluk. Ő ezt semmiképp sem akarta. Azt gondolta, apja műhelyében szedett össze annyi ismeretet, hogy majd ácsként elboldogul. Szent József is megsegíti, hisz családjában nagyon tisztelték őt. Olyan ügyesen dolgozott, hogy senki nem gondolta, hogy nem is ez a szakmája. Mesterművet is alkotott: egy WC-t, a „nacsalnyik” felesége számára, de nem kapott érte még egy kis ennivalót sem, mert  az asszony nem tudta mire való. Továbbra is a női latrinára járt a rabokkal együtt.

József gyomra nem bírta a fekete kockakenyeret. Szerzett a falusiaktól tengeri lisztet, abból sütött magának lepényt a kályha tetején. 1947-ben nagy éhínség volt Oroszországban. A rabok nem akartak éhen halni, ezért a pince ablakából lesték a kutyákat, meg a macskákat. Neki is volt egy kutyazsíros, meg egy macskazsíros bögréje

A táborban a leromlott szervezetű rabok közt járvány tört ki. Ezt ő sem tudta elkerülni. A flekktífuszt  ruhatetű terjeszti és sok ember halálát okozta. Ő is három hétig feküdt 40 fokos lázban. Mit ad Isten:  Balmazújvárosból a Nádudvari utcából azt a bizonyos lányt is ugyanabba a lágerbe deportálták. Ő segített rajta. Odaadta neki kevéske pénzét arra az esetre, hogy ha eszméletét elvesztené, vegyen neki belőle valami ennivalót. Szerzett is csalánt, amiből levest főzött, meg korpát, hogy főzeléket is egyen. Úgy etette, mint egy csecsemőt. Túlélte, s újra dolgoztatták.

1947. július 4-én édesanyja születésnapján arra gondolt, hogy otthon az egész család a templomban van és imádkoznak érte. (Éppen elsőpéntek volt!) Az is eszébe jutott, hogy mikor fog ő hazajutni? Hirtelen a fűrészgép majdnem keresztülvágta a tenyerét „Jóska most vagy meghalsz, vagy hazamégy.”

Tudta, hogy idegenben nem halhat meg, mert többször is elvégezte az elsőpénteki nagykilencedet. Hitt abban az ígéretben, hogy nem fog meghalni szentségek nélkül. Ott meg nem volt egy pap se. Látta a szanitéc, hogy maradandó nyomot hagyott a fűrész, hasznát már nem vehetik, ezért 32 hónapi fogság után hazaküldte a legközelebbi csoporttal. Erdélyen keresztül jött vonattal, amikor meghallotta a harangszót. Feléledt benne a remény, hogy egyszer neki is lesz egy temploma, s ott is harangoznak majd. Később is sokat mondogatta, hogy a tenyerében volt az útlevele, mert a forradás nyomát örökre magán hordozta. 1947. augusztus 7-én érkezett haza. Másnap elsőpéntek volt. Ő is elment a templomba. Édesapja indulás előtt megkérdezte tőle: akarsz-e még pap lenni? Azt mondta: Igen. Jobban, mint valaha.

A hatvanas évek végén legkisebb húga testvére a Hortobágyon találkozott egy emberrel, aki bátyjával volt együtt a lágerben. Csupa jót mondott róla. Ő tartotta bennük a reményt, hogy egyszer hazajutnak. „Ha nem lett volna velünk az a fiú, mi megettük volna egymást.”

Végül a püspök is megkérdezte tőle Budapesten, az Egyetemi Templomban, pappá szentelése napján, 1953. június 21-én: Vállalod-e a papságot? Végleges döntését fogalmazta meg, amikor kimondta az igen-t. Tartotta is élete végéig. Pedig nehéz időket élt át. Az ő papságát megszenvedte egész családja. Primiciája napján két esőkabátos, hívatlan vendég az udvaron az üst fedelét emelgetve firtatta, hogy mi fő alatta? Látták a húst és a vágási engedély után kutakodtak. Az egész rokonság frászt kapott, félelmében összebújt, arra gondoltak, hogy most kit fognak elvinni?

Az 50-es évek elején az édesapja engedve a fenyegetéseknek, aláírta a Belépési nyilatkozatot a TSzCs-be. A család a pap-fiú miatt szenvedett, a szégyenen kívül ott sem jóban nem részesült. Édesanyja felment a tanácsra, hogy az elnöktől segítséget kérjen. Megkapta: „Maga, Váradiné, még a kenyeret sem érdemli meg, mert népellenséget nevelt.”

Én 1956 nyarán találkoztam vele. Akkor egri főszékesegyházi káplán volt. Kora reggel érkeztünk (plébánosommal) a konkurzusra. Ő kelt fel, hogy ajtót nyisson nekünk. Kiflivel és tejeskávéval kínált, s biztatott, hogy csak ne féljek, mert az Isten nem hagyja el azokat, akiket szolgálatára hív. Ennek igazolására elmondott életéből néhány esetet. Akkor nem gondoltam, hogy egy év múlva prefektusunk lesz. Jól járt vele a Szeminárium 19 éven át.

Elüzetésének módja éppen olyan embertelen volt, mint életsorsa. A kommunista rendszer 1956-ig látványosan gyűlölte és üldözte a vallást, különös tekintettel a papságra. De a puhadiktatúra éveiben sem változott a lényeg, csak a módszer. Így még rosszabb volt a helyzet a kiszámíthatatlanság miatt. Már nem ültek „bajszos püspökök” (az Állami Egyházügyi Hivatal területi vezetői) az egyházmegyei irodákban, mert kívülről is tudtak hatni a püspökökre, hogy szándékaiknak megfelelően intézkedjenek.

Váradi atyát irgalmatlan gyorsasággal és érthetetlen módon távolították el, váratlanul küldték el az Egri Papnevelő Intézetből. Később így viccelődött ezzel: „Úgy járt, mint Hruscsov. Mire hazajött, ki volt rúgva.” Ő sem tudta meg, hogy pontosan miért is? (Titkát talán a Történet Levéltár őrzi.) Annyit azonban megtudott, hogy az ÁEH három embere ezt kérte az érsektől azzal a megjegyzéssel, hogy ha nem teszi, akkor más eszközökhöz nyúlnak.

Ámde megtette. Minden indokolás nélkül, 5 napot adott neki, hogy távozzon a Szemináriumból. Biztosan jó pontot szerzett megbízóinál azzal, hogy még Eger városából is elküldte. A rektor sem magyarázkodott, csak a tényeket közölte és elköszönt tőle. A jó pap meg nem kérdez, csak teljesíti főpásztora utasítását, mert engedelmességet fogadott neki.

Az ÁEH-s fiúk azt mondták, hogy ha majd bemegy hozzájuk, többet is megtudhat. Sohase ment be. Csak a körülményekből és az ő vallomásaiból lehet a miértekre következtetni.

Lehet, hogy túl nagy volt Egerben a kisugárzása, hatása, főleg az értelmiségiek körében.  Minden vasárnap este 6 órakor apologetikai (hitvédelmi) előadásokat tartott nekik, különös tekintettel az ateizmus filozófiai elemzésére és cáfolatára. A rendszer üldözöttei is őelőtte kötöttek házasságot, vele kereszteltették gyermekeiket, hittanra is hozzá járatták.

Feltűnt a rendőrségnek az is, hogy rengeteg könyvet szerzett be Nyugatról, amire szüksége is volt ahhoz, hogy korszerűen tanítson. De ő nemcsak tanított, hanem az életre is igyekezett felkészíteni, s a rendszer támadásai ellen felvértezni a jövendő papi nemzedéket.

A kispapokat karitatív munkára serkentette, hogy istápolják az öregeket, látogassák a betegeket, ételt vigyenek a szegényeknek a Szemináriumból (a vicerektor tudtával, aki ezért később jól megütötte a bokáját). Segítsenek a tehetetleneknek fát, szenet behordani, a házban és körülötte rendet tartani. Bevásároltak nekik, s ha kellett, papról is gondoskodtak.

Legnagyobb „bűne” az lehetett, hogy a kispapokat felkereste kényszerű katonai szolgálatuk idején Lentiben, Marcaliban és máshol, igen távoli laktanyákban. Ezekkel a fiúkkal szemben mindent elkövettek, hogy ne térjenek vissza a Szemináriumba. A laktanyák, ahol voltak, a kiképző tisztek és tiszthelyettesek büntetőhelyei voltak. El lehet képzelni, hogy milyen alakokra volt bízva a kispapok átnevelése. A trágár beszéd, a csúfságolás, a különféle büntetések és botrányok napirenden voltak. Váradi atya elment hozzájuk, hogy bátorítsa, erősítse őket. Sokszor kirándulás alatt, árokparton ülve oldozta fel és áldoztatta meg őket. Nem is lett olyan nagy lemorzsolódás, amilyennel számolt az állam. Nem nézték ezt jó szemmel.

Jól emlékszem rá, hogy előjáróink mindent elkövettek Egerben, hogy mi semmit se tudjunk meg azokról a renitens kispapokról, akik Budapesten nem voltak hajlandók együttműködni a békepapi mozgalommal. Nem hallgattak sem tanáraikra, sem püspökeikre, ezért az ÁEH azt követelte, hogy bocsássák szélnek őket. Kivéve azokat, akik formális, a békepapi mozgalommal lojális engedelmességet ígérnek, amit aláírásukkal is hitelesítenek. Kb. száz növendéket elcsaptak, akik közül néhányan el is kallódtak, de hála a bátor hitvallóknak (mint pl. Mócsy Imre jezsuita atya, aki magánúton tanította őket, ha éppen nem ült börtönben.)  Zadravecz István tábori püspök és még egy-két bátor főpásztor pedig titokban felszentelték őket. Mennyit kellett várniuk, míg hivatalosan is részt vehettek a lelkipásztori szolgálatban! Ha valaki tudni akarta az igazságot, bement Váradi atyához és ő nem habozott azt elmondani. De nem hallgatott akkor sem, amikor a különféle rendű-rangú, az állam és a főpásztor bizalmára rászolgált papok körében tapasztalt hitványságokat és hiányosságokat szóvá tette. Még Brezanóczy Pál helynök úr is (később egri érsek) azt mondta róla: „Ő a mi szent hörcsögünk.” (Saját fülemmel hallottam…)

Sok elűzött szerzetesnövendék tanult akkor a Szemináriumban. Egyik bement hozzá panaszkodni, hogy őt a kispapok besúgónak tartják, mert más híján katonacsizmában járt, azt gondolták, hogy ávós. Váradi atya azt mondta neki: „Örülj, hogy csak annak tartanak, mert ha kitudódna, hogy szerzetes vagy, kipenderítenének innen.” Nem csoda hát, hogy a Vatikán állítólag kétszer is püspöki/érseki székbe szerette volna ültetni, de ebből nem lett semmi, mert az államhatalom kezdettől fogva rossz szemmel nézte tevékenységét. Akik ismerik buzgó, mindig derűs életét, tevékenységét, áldással említik Dr. Váradi József atya nevét.

Folyt. köv.

Varga János
ny. ibrányi plébános, szabolcsi főesperes
a társszékesegyház kisegítő lelkipásztora

© Magyarok Nagyasszonya-társszékesegyház