Krizmaszentelési szentmisét mutatott be Palánki Ferenc megyéspüspök a társszékesegyházban

Nagycsütörtök délelőtt olajszentelési misét tartottak a Magyarok Nagyasszonya-társszékesegyházban. Palánki Ferenc debrecen-nyíregyházi megyéspüspök az egyházmegye papságával együtt mutatta be a krizmaszentelési szentmisét.  A liturgia során megszentelte a keresztelendők és a betegek olaját, valamint a krizmát, majd a megjelent papság hálát adott a papi hivatásért, hiszen Krisztus nagycsütörtökön, az utolsó vacsora asztalánál alapította a papságot, majd a papok megújították szenteléskor tett ígéreteiket. A szentmisén Bosák Nándor nyugalmazott megyéspüspök is részt vett. Az asszisztenciát az egyházmegye plébániáiról érkezett ministránsok látták el. Az egyházmegye írását közöljük.

Palánki Ferenc homíliája elején feltette a kérdést: Szükség van-e papokra a mai világban? Napjainkban a világ, azt állítja, nincs és megkérdőjelezi a felszentelt papság szavahihetőségét. Van külső üldözés, amelyre Jézus előre utalt: „Ha engem üldöznek, titeket is üldözni fognak”, és van belső ellenállás is, amikor a megkereszteltek közösségén belül sokan Krisztusra igent, az Egyházra pedig nemet mondanak, pedig az Egyház maga Krisztus titokzatos teste.

 

Mi az oka ezen ellenállásnak? – A megyéspüspök a kérdésre válaszolva kifejtette: az ok egyrészt az ellenállás a hierarchia (papság) tekintélyével szemben, amikor a papnak nincs rangja, nem meghatározó a véleménye. A másik ok, hogy a papok sokszor maguk is gyengeséggel küzdenek, vagy éppen rágalmazásnak vannak kitéve. Továbbá intézményellenes szellem is uralkodik a világban. „Mindezek ellenére – mert az Úr lelke van rajtuk –, mégis sokan kérik az emberi gyarlóságukkal megterhelt szolgálatukat, tőlük várják a szabadulást, megtérést. A papok ezen a napon, nagycsütörtökön ünneplik, hogy egykor Isten oldalára álltak, szemben a világgal. Hivatásukkal gátat építenek az önzés a gátlástalanság hullámainak. Semmilyen erőfeszítés nem hiábavaló” — hangsúlyozta a főpásztor, majd hozzátette: a világ titokban abból él, hogy ma is vannak fejkendős, idős nénik, mélyen hívő férfiak, lelkes fiatalok, akik hisznek, remélnek és szeretnek. Ezért nagy szükség van a papokra.

 

Ezt követően a püspök XVI. Benedek elemzését idézte Gábriel és Zakariás beszélgetéséről, amely kifejti, sokan örülnek az elkötelezett, másokért áldozatot hozni kész papoknak, vannak, akik imádkoznak jó papokért és így újabb hivatások születnek. Az angyal azt mondja Zakariásnak: „Meghallgatást nyertek imáid”. Keresztelő Szent János a világ megváltásának hírnöke lesz, születése azonban az ember imájára adott isteni válasz volt. Palánki Ferenc kiemelte: a pap is az ima ajándéka, ezért is kell az ima emberévé válnia. XVI. Benedek pápa szerint: „Az ima nem a semmibe röppen, nem pszichoterápiás gyakorlat a lelki energiáink összeszedésére, még csak nem is lelki házi feladat vagy kötelesség, hanem a valóságot célozza meg.”

 

Miért is kell tehát imádkozni? „Isten nem kéretni akarja magát, nem azt kéri, hogy beszéljük rá őt valami jóra. Ám Isten ott lép be a világba, ahol imádkoznak, ahol az ember túllép önmagán, feladja önmagát és elfogadja Istent valóságként” – fogalmazott a püspök.

 

Szent Ágoston szerint „Isten mindig nálunk van, csak mi nem vagyunk mindig Őnála.” „Az ima út önmagunkért” – idézte ismét az emeritus pápát Palánki Ferenc. Zakariás, fiatal korában biztos imádkozott gyermekért, de eljött az idő, amikor már nem önmagával törődött, hanem kitágult a látószöge. Szabadabb lett, és Izrael megmentéséért fohászkodott az Úrhoz. Ő már balgaságnak tartotta az angyal jövendölését, miszerint fiúgyermeke fog születni, éppen ezért az öreg prófétának egy ideig meg kellett némulnia, hogy szíve újra Isten szavára hangolódjon. Zakariás arra tanít: meg kell nyitni a világot Isten előtt, mert ő akar tenni értünk. Lehet, nem úgy, ahogyan mi gondoljuk, mint ahogyan Zakariás esetében is láthattuk.

Zakariás fia is pap volt, az utolsó próféta. Életében megnyilvánul Isten működése. Keresztelő János megmutatja, hogy a papi lét nem tevékenységek sorozata, hanem életforma, amely torzul, ha azt a pap a személyes karrierje lehetőségének tartja. A pap a létével prófétál. A fölszenteléskor küldetést kap, a szentség kegyelme átalakítja őt, sok mindenre képessé teszi, és a hit alázatát, a szolgálatot, mint lehetőséget egy életre magára kell öltenie. A papság áldozattal jár, de a pap így lesz az Eucharisztia embere.

Végül Palánki Ferenc megyéspüspök megemlítette XVI. Benedek elemzését a régi korok papszentelési szertartásának egy különös mozzanatáról. Amikor szent krizmával megkenték, összekötötték a pap kezét, ezután adták oda neki a kelyhet, azt szimbolizálva, hogy a pap keze egész életében hozzá van kötve Krisztus kelyhéhez. „Tudtok-e inni abból a kehelyből, amiből én iszom?” – tette fel a kérdést Jézus. Az Eucharisztia, amely a papi élet középpontja, erre a kérdésre emlékeztet, az összekötött kezek pedig az erőtlenséget, a lemondást jelentik. Így a szentmise több, mint egyszerű ceremónia. Életforma, végérvényes odaadottság, a megkötözöttség bátorsága.

„A világ megkérdőjelezi azt, hogy szükség van papokra. Igen, éppen ebben az Isten nélküli, atyátlan világban van szükség a papokra, hogy létükkel, szolgálatukkal vezessenek, legyenek az ima emberei és próféták, akik Isten üzenetét közvetítik hiteles szolgálatukkal” – fejezte be homíliáját Palánki Ferenc megyéspüspök.

Forrás, fotó: Debrecen-Nyíregyházi Egyházmegye