“Megszületett” – Felföldi László plébános, püspöki helynök karácsonyi üzenete

A keresztény világ emberének, családjainak, közösségeinek életét legmélyebben, érzelmileg legmeghatározóbban járja át a karácsony. Lelkünk legmélyén a születés a legcsodálatosabb dolog, ami történhet velünk, ami történhet egy családban az emberiség életében. De ennek a mélységnek van egy sokkal gazdagabb üzenete és ereje is, mert a Biblia első szava végig kíséri életünket, kapcsolatainkat: KEZDETBEN.

„1Kezdetkor teremtette Isten az eget és a földet.” /Ter1,1/
„1Kezdetben volt az Ige, és az Ige Istennél volt, és Isten volt az Ige. 2Ő volt kezdetben Istennél. 3Minden általa lett, és nélküle semmi sem lett. Ami létrejött, abban 4Ő volt az élet, és ez az élet volt az emberek világossága. 5A világosság ragyog a sötétségben, és a sötétség nem tartóztatta fel.”/ Jn 1,1-5/

 Az első élő emlékek gyermekkorunk világáról, az első örömök és fájdalmak, az első szerelem, az első csók, az első nagy magány megérzése, de ide tartozik az első élményünk a halállal az elmúlással, mert új ként fedezzük fel az életet. Ezért az emberi életnek, a létnek legvalóságosabb, hétköznapjainkat legjobban átjáró, mindent meghatározó lényege: A SZÜLETÉS! Megszületik egy gondolat, egy terv, egy elhatározás, egy döntés, az első lépés, és utána elindul a csoda, az életnek, a létnek, a sorsnak a csodája. Így született a teremtett világ, Isten gondolata, akarata után a fizikai valóság. Így születtünk mi is, én is, évezredek káosznak látszó, emberi szíveket boldogító és megpróbáló örömének-szenvedésének keverékéből. Ennek a káosznak, értelmetlennek látszó útnak, amely Isten tervében, láthatatlan, de valóságos nemzedékeken átnyúló géntérképének gyümölcseként megszülettünk, megszülettem.

Ha elolvassuk Jézus Krisztus nemzetségtábláját, szintén egy ilyen hihetetlen, de csodálatos utat láthatunk, mindez azért, hogy az Isten Fia megtestesüljön, Emberré legyen. „Az Ige megtestesült és közöttünk lakozott.” Megszülettünk, de a születésünk nem megtörtént, nem a múlt egy ünnepelhető eseménye, hanem a fogantatás pillanatától a végső örök találkozást megelőző születésünkig /lelkünk teremtőjének visszaadásáig/ egy megszakítás nélküli folyamat minden ember életében. A teremtett világ életében is, hisz a csillagvilág, a föld, a növény és állatvilág állandó születésben van.

De nézzük csak az embert. A fogantatásunk pillanatától elkezdődik, világra születésünkön keresztül  haladva születünk emberré. Mások és magunk vajúdásának szenvedéséből. Mert emberré nem egy pillanat alatt születünk, hanem  emberré válunk, más-más úton férfiak és nők. Az élet egy csendes pillanatában megszületik a magunkra eszmélésnek a hálaadása, hogy létezem, emberré váltam, és képesnek kell lennem másokat is segíteni ezen az úton. Az életutam második felében egyre hálásabb vagyok sorsomat segítő embereknek, mindazoknak az eseményeknek, jóknak és rosszaknak, amelyeknek köszönhetem mai személyiségem megszületését. Ezzel párhuzamosan egyre világosabban látom, kikerülhetetlen feladatomat, amellyel nekem is jelen kell lennem testvéreim életében. Vállalnom kell az emberségnek, a felnőtt, érett emberré válásnak ezt kikerülhetetlen segítő feladatát.

Annyira és annyiban vagyok ember, amennyiben érzem, hogy mellettem is emberré válnak, kicsik és nagyok, akik hosszabb vagy rövidebb időre, de mellém szegődtek az életúton. De az érző, gondolkodó embernek ez kevés, messzebb néz, távolabbról érez, többet akar. Erről elmélkedik a költő, József Attila is, Reménytelenül c. versében:

“Én is így próbálok csalás
nélkül szétnézni könnyedén.
Ezüstös fejszesuhanás
játszik a nyárfa levelén.

A semmi ágán ül szívem,
kis teste hangtalan vacog,
köréje gyűlnek szelíden
s nézik, nézik a csillagok.

……

Bennem a múlt hull, mint a kő
az űrön által hangtalan.
Elleng a néma, kék idő.
Kard éle csillan: a hajam.

Bajszom mint telt hernyó terül
elillant ízű számra szét.
Fáj a szívem, a szó kihűl.
De hát kinek is szólanék.”

Van kinek, van kihez szólni, van aki hozzám szól, ez Jézus Krisztus megtestesülésének, az Emberfiának mindent felülmúló és minden emberi életnek értelmet adó Örömhíre, szeretet üzenete.

Atyám házában sok hely van, ha nem így volna, megmondtam volna nektek. Azért megyek el, hogy helyet készítsek nektek. 3 Ha aztán elmegyek, és helyet készítek nektek, újra eljövök, és magammal viszlek benneteket, hogy ti is ott legyetek, ahol én vagyok.” / Jn 2,2/

Ezért és ebben van értelme minden emberi születésnek. De ehhez a világra és emberré születésünk után Isten gyermekévé kell születnünk. Ez sem történik meg saját személyes döntésünk és akaratunk nélkül. Emberré és kereszténnyé szülni magunkat ez itt és most a feladatunk. Mindkettőben éljük az úton lét, az Advent halvány fényének, sokszor didergető magányának terhét, de a fény felé törekvő, mindent legyőző erejét is. Ezen az úton már egyre többször kell magunkra maradni az emberi tanítók helyett a Krisztusi tanítványságot élni. Van ebben kockázat, van benne magány. Egy olyan úton kell elindulni, amin nem jöhet senki velem, amelyen nem járt előttem senki, még akkor sem, ha útközben kérek és kapok emberi segítséget. Ez a teljes emberség, az Isten teremtette emberi valóság megszületésének az útja.

„Bizony, bizony, mondom neked: ha valaki nem születik újjá, nem láthatja meg Isten országát.
4Nikodémus ezt kérdezi tőle:
– Hogyan születhetik meg az ember újra, amikor már öreg? Bemehet talán újra anyja méhébe, és megszülethetik ismét?
5Jézus így felelt:
– Bizony, bizony, mondom neked: ha valaki nem születik vízből és Lélektől, nem mehet be Isten országába. 6Ami testből született, test; ami Lélektől született, lélek. 7Ne csodálkozz, hogy ezt mondtam neked: újjá kell születnetek. 8A szél ott fúj, ahol akar; hallod a zúgását, de nem tudod, honnan jön, és hová megy. Így van mindenkivel, aki a Lélektől született.”  /Jn 3,3-7/

Ha az értünk emberré lett Isten Fiára irányítjuk figyelmünket, tőle tanulunk, tanítványai leszünk, akkor mint az adventi koszorún hétről hétre növekszik az élet, a születés teljességének fénye, az emberi lét öröme, az örök létre születés valóságának bizonyossága bennük, azaz születünk mi magunk.

 

Bernáth William: Karácsony

Hó nem szitál. Az ég derűs.
Csupán az este hűs.

A szív örül: Jézusra vár.
A lélek: fénysugár.

Havatlan pusztán mély a csend
egy csillag megjelent.

Az arcokra kíváncsiság
mély áhítata szállt.

Idézve látom múltamat…
a gyémántos havat.

S míg lelkem Jézust keresi:
szívem békével van teli.