Vigasztalni lélektől lélekig – Felföldi László atya gondolatai Mindenszentek ünnepére és halottak napjára

November 1-jén ünnepli a katolikus egyház Mindenszentek ünnepét és november 2-án a halottak napját. A két ünnep elválaszthatatlanul összetartozik. Mindenszentek ünnepe tekintetünket az ég felé irányítja. Amikor ezen a napon szentmisét ünneplünk, akkor azt a szentek közösségével tesszük. Ez egy reményteli ünnep. Megmutatja nekünk, hogy a mi életünk is üdvözülhet és szentté válhat, ha a szentekhez hasonlóan törékenységünkben mi is kitesszük magunkat Isten üdvözítő szeretetének.

A holtakra való emlékezés az élethez tartozik

Halottak napja arra hív minket, hogy emlékezzünk elhunytjainkra és érezzük a velük való közösséget. A holtakra való emlékezés az élethez tartozik. Nem menekülhetünk el a szeretteink halála okozta fájdalomtól, szomorúságtól, bánattól, amelyben minden embernek része van az élete során. A fájdalom, bánat magányba zárja az embert. Oda kell figyelnünk egymásra, ki kell segítenünk a sírót ebből a mélységből és az „életben kell tartani”.

Vigasztalni annyit jelent, hogy megtalálom a szavakat lélektől lélekig. Szívemből szóló szavakat mondok, nem pedig üres szóvirágokat. Az igazi vigasztaló szavak megérintik a másik szívét, új távlatot nyitnak számára és újra biztos talajra állítják. Vigasztalni tehát annyit jelent, hogy odalépünk ahhoz, aki egyedül van, aki bezárkózott önmagába, akinek a baj bezárta a szívét és a száját, aki magára maradt fájdalmával, veszteségével, bajával.

Nem mindenki képes erre. Nem mindenkinek van bátorsága bekopogni a másikhoz, aki fájdalma mögé sáncolta magát. Nem mindenki merészkedik be egy gyászba vont házba, ahol a másik mérhetetlen magánya és fájdalma várja. A Másikkal lenni azt jelenti, hogy osztozom fájdalmában és mellette maradok.  Nem tudom a másikat kívülről vigasztalni, mert akkor csak kegyes szavakat mondok, amelyeket én is csak hallottam valahol. Be kell mennem hozzá, és ki kell tartanom mellette a sötétség, az összetörtség, a bánat házában.

Felföldi László
plébános

 

Túrmezei Erzsébet: Amikor nincs tovább

Egy darabig elvisz a láb is,
De gyilkos ingoványhoz ér,
Félelmes szakadékhoz ér,
Zúgó folyam partjához ér,
És akkor nincs tovább.
Egy darabig elvisz a szív is,
Utat lel ingoványon át,
Lélekvesztőt a folyamon,
Aztán elér oda, ahol a szívnek sincs tovább.
És, ha már a szív sem talált utat,
át gyilkos ingoványokon
Folyamon, sellőn, tengeren,
A hiten, a hiten a sor. És mégis van tovább.
A hit elvisz, visz a célig,
Megfáradottnak szárnyat ad,
És vészen át és poklon át oda az Istenig ragad.
És akkor nincs tovább.
Nincs tovább, mert vége az útnak,
És nincs tovább a küszködés,
És nincs tovább a fájdalom,
Csak az élet, az öröm a béke van tovább.