“Kalandjaink Dr. Váradi József atyával” – Egy akolitus visszaemlékezése

Dr. Váradi József  atya egyházközségünk meghatározó plébánosa volt. 1990-ben került Nyíregyházára, a Magyarok Nagyasszonya-plébániára, ahol 15 évig szolgált. 1990-ben pápai prelátusi, egri mesterkanonoki címet kapott, 1993-ban szabolcsi főesperes, püspöki helynök lett, ezután megkapta az apostoli protonotárius kinevezést. 2002-ben nyugállományba vonult, nyugdíjas éveit Nyíregyházán töltötte, ahol továbbra is aktívan kapcsolódott be az egyházközség életébe.

Az évek során nagyon jó kapcsolatot alakított ki felekezettől, hittől függetlenül Nyíregyháza polgáraival. 1999-ben a Szabolcs-Szatmár-Bereg Megyei Közgyűlés az erkölcs és az emberségesség területén kifejtett munkásságát Pro Communitate-díjjal ismerte el. Nyíregyházán töltött éveiről Gégény Béla akolitus készített összeállítást.

1990-ben a nagyböjti lelkigyakorlatot a miskolci Vasútvidéki Plébánia plébánosa tartotta a Magyarok Nagyasszonya-templomban. Szokás szerint segédkeztem a sekrestyében, és örömmel fogadtam az energikus szónokot. A fiaim ministráltak, akik közül a tizenegy éves  Pistinek fontos feladat jutott… Váradi atya a szokásosnál nagyobb hévvel csapta be Trabantjának az ajtaját, aminek hatására az ajtózár lecsúszott. A Trabi nem nyílott, csak a csomagteret lezáró ajtó volt nyitható. 10-es villáskulccsal lecsavaroztam a hátsó ülés háttámláját, Pisti fiam bemászott a csomagtartón át a kocsiba, felhúzta a lecsúszott zárat és Váradi atya haza tudott vele menni Miskolcra. Akkor még nem tudtuk, hogy ez a lelkigyakorlat tulajdonképpen terepszemle volt a leendő plébánosi helyén.Olyan energiával vetette magát a plébánosi munkába, hogy 48 évesen alig tudtam   követni a 65 éves papot. A délutánt ráadásul mindig sétával  (én rohanásnak vagy futólépésnek nevezném inkább) töltötte. Kiautózott Sóstófürdőre, belevetette magát az erdőbe és egy óra hosszat “sétált”. Ezekre a sétákra elvitte az aktuális megbeszélés alanyát, sokszor a papokat, de nekem is jutott egy-egy lélekszakajtó séta. Szegény Kálmán Józsi járt pórul, mert vele gyakran beszélgetett “séta” közben.

Teljesen meglepett az első plébánosi intézkedésével. 1983-tól már hét éve dolgoztam a plébánia irodavezetőjeként, majd sekrestyés és hitoktatói feladataim is voltak. A fizetésem nehezen emelkedett, mert nem voltam egyházi személy. A kántor, a sekrestyés és a harangozó fizetése a stóladíjjal együtt emelkedett, én viszont csak költséget jelentettem. Úgy is kezeltek. Váradi atya megkérdezte a fizetésemet és azonnal megemelte 50%-kal. Sokat jelentett az empátiáján túl, hogy tízgyermekes családban született, és tudta mibe kerül hat gyermek felnevelése. Az ünnepek az előző hét évben szépen elmúltak, de Váradi atyának gondja volt minden alkalmazott megjutalmazására. Nem telt el egy húsvét, vagy karácsony, hogy minden alkalmazott, és az önkéntesen munkát végzők jutalmat ne kaptak volna. Megérkezésével véget ért a hét szűk esztendő számomra.

Családi nap született

A képviselő-testület nagy létszáma miatt Váradi atya nem tudott a kórushoz hasonló, autóbuszos erdélyi kirándulást szervezni. A házaspárokkal együtt legalább két autóbuszt kellett volna indítani. A képviselő-testület összekovácsolását Szabó Arthur bácsi sürgette. Én akkor már a NOE Családi Kör egyesület alapító elnöke voltam és több száz személyes közösségi találkozókat szervezetem, ezért javaslatot tettem arra, hogy nem kirándulni kellene, hanem kimenni a szabadba. Ott az egész egyházközség elfér, családtagjaikkal együtt. Egy ragyogó közösségi alkalom lehet egymás templomon kívüli megismerésére, és alkalmas lenne az egész egyházközség megújítására is. Váradi atya bólintott és 1992-ben megszerveztük az első családi napot a volt KISZ-táborba, ahol 2-300 egyháztag jelent meg az első találkozón. Ilosvay Gábor, világi elnökünk kolbászt, virslit hozott, és üstben megfőzve tudtunk meleg ételt is adni a megjelenteknek. A családi nap a következő évben átkerült a Megyei Tanács Képzési Központjába, a KISZ-tábor szomszédságába, majd a Tókuckóba, később az Erdőgazdaság területére. Végleges otthont Nagykálló-Harangod jelentette az összejövetelnek, 6-800 fő részvételével. A mai napig tart ez a gyönyörű, az egész egyházközséget megmozgató rendezvény.

Szerzetesek Nyíregyházán

Váradi Atya fontosnak tartotta, hogy szerzetesek is telepedjenek le Nyíregyházán. Az első kísérlet egy szemlélődő közösség befogadása volt, ami sehogy sem tudott beilleszkedni az egyházközség életébe. Átkerültek Kálmánházára, majd a Zemplén egyik kistelepülésére.

A második kísérlet már eredményesebb lett. A Segítő Nővérek foglalták el a régi plébánia két utolsó szobáját. Ők a szerzetesi élet mellett hitoktattak, tanítottak, tehát önfenntartó módon tudtak létezni. Fejlődésük lehetővé tette később a Vörösmarty utcában egy családi ház megvásárlását, ami a mai napig rendházukként funkcionál.

A borbányai félbemaradt közösségi épületet a ferences szerzeteseknek ajánlotta fel atya, de nem volt annyi növendék, hogy Nyíregyháza-Borbányán közösséget alapítsanak. A csak téglafalakkal és tetővel rendelkező épület sem vonzotta őket.

Időközben engem kinevezett karitász igazgatónak Bosák Nándor püspök atya. A szervezés során eljutottunk Újfehértóra 1994 januárjában, ahol Németh János plébános atya egy új közösség létrejöttéről, és egy lelkigyakorlatról, amit P. Dr. Anton Gots kamilliánus szerzetes atya tart náluk. Január végén, ezen a háromnapos lelkigyakorlaton többen részt vettünk Nyíregyházáról. Az atya előadásában megismert kamilliánus lelkület olyan vonzónak tűnt, hogy egyeztetve Anton atyával a mi egyházmegyénkben is létrehoztunk kamilliánus családokat. Váradi atya engedélyével a feleségem hathónapos felkészítést tartott a közösségbe jelentkezőknek. 36-an készültek fel az avatásra, amit Dr. Varjú Imre atya tartott. A kiindulási nagy létszám miatt 2 családot hoztunk létre: Gégény Béláné Ágnes és Dr. Újvári Attiláné Kati vezetésével. Az avatási ebéden felmerült a beszélgetés során a Kamilliánus Rend terjeszkedése kelet felé. Én javasoltam a borbányai szerkezetkész épületet, de Váradi atya éppen a félkészsége miatt el akarta vetni a gondolatot.” Ha ide akarnak jönni a Kárpátalja, Erdély, Nyírség területére, akkor biztos fognak áldozni is rá” – feleltem. Kimentek megnézni, majd egy-két hónap múlva megnézte a tartományfőnök és a rendfőnök atya is. Közösen úgy döntöttek, hogy nem a budapesti, a székesfehérvári vagy győri felajánlott épületet fogadják el, hanem ez a nyíregyházi félbehagyott épület lesz a magyarországi rendházuk. 1995-ben be is költöztek az általuk felújított kolostorba.

Néhány szó a karitászról

Váradi atya megérkezésekor már működött a plébánián karitász, csak nem volt hivatalosan megalakulva. A régi plébánia lépcsőháza mellett kialakított iroda, majd könyvtár helyiségében sok erdélyi menekültön segítettünk 1989 óta. Váradi atya ünnepélyesen felavatta a csoport tagjait, és bemutatta a szentmise keretében a szeretetszolgálatot végző önkénteseket. Több mint 30-an vállalkoztak erre a nemes feladatra. Első csoportvezetőjének Gégény Béláné Ágnest nevezte ki, aki 1996-ig önkéntes munkában látta el ezt a tisztséget. Amikor Bágyi István atya plébánosi kinevezést kapott Nyírtelekre, a Közép u 17. szám alatt lévő kántorlakásba Szmaler Ottó szakács és családja költözött be. Az 1993-as, új egyházmegye alakulását követően Ottóék a ház felét lakhatták, a karitászcsoport és az egyházmegyei karitász iroda pedig az első szobában és az udvari garázsban folytathatta tevékenységét. Hivatalosan 1995 gyertyaszentelőkor szentelte meg a karitász házat a plébánosunk, mert időközben a szakácsék kiköltöztek az épületből. Ez a központ lendületet adott a karitásznak. 1997-ben át kellett adnunk a Patrónus Egyesületnek, mert bentlakásos fogyatékos otthon működtetését kezdték meg benne. 1997-ben engedélyezte Váradi atya a régi plébánia épület Zrínyi utcai frontja alatti zöldséges pince karitász bolttá alakítását. Ehhez egymillió forintos pályázatot kaptunk a Püspökkari Konferenciától, melyből az Egyházmegyei Karitász 440 000 forintot ruházott be. Ingyen kaptunk a Görögkatolikus Egyháztól Máriapócsról megmaradt elektromos armatúrákat. Hat hétvégén az önkéntes segítők kiásták a 160 cm-es pincét 210 cm mélyre. Szállítószalaggal kivittük a 120 m3 földet a Temetkezési Vállalat konténereibe. Közben a 10-12 embernek a plébánia főzött gulyáslevest. Váradi atya örömmel szemlélte a munkát, a munkásokat és a végeredményt. 1998-ban szociális nap keretében Váradi atya megszentelte, Csabai Lászlóné polgármester asszony megnyitotta a máig működő karitász boltot. Váradi atya felújíttatta a garázs feletti épületszárnyat, amelyben ruha- és élelmiszerosztó helyiséget, a félemeleten plébániai, az emeleten egyházmegyei karitász irodát alakíttatott ki. Akinek a neve nem merülhet feledésbe, az Bartku István, aki koordinálta, felügyelte a munkálatokat, majd a karitász működését is. Legyen az emléke áldott mindörökké.

Abban az évben különös betegség kínozta télen Váradi atyát. Kilazultak a hangszálai, csökkent a hangereje, majd teljesen el is ment egy hétig. Megoldotta a dolgait. Először hangerősítő segítségével misézett, majd koncelebrált némán. Az utasításait egy füzetbe írta le, amit visszaolvasva beszéltünk meg. Egyik alkalommal nem értettem, mit akar velem közölni. Felkapta a vizet és a füzetbe nem egy vonalat, hanem hármat is kitöltő betűkkel írta le az utasítását nekem. Ránéztem és megkértem, hogy ne kiabáljon velem. Meghökkent, majd hangtalanul elkezdett kacagni. Ez maradandó emlékként vésődött be az emlékezetembe.

Nyugdíjasként sokszor hívott magához. Sokszor órákat beszélgettünk, és akkor szerettem meg, mintha apám lett volna. Mindenben segítettem, amiben lehetőségem volt. Fájó szívvel búcsúztam el tőle halála előtti napon. Meglátogattam a betegágyánál, és még egyszer, utoljára megnevettettem. Korábban kómában feküdt napokig, majd aznap eszméletére tért. Kiszedték az oxigéncsövet és jókedvűen beszélgetett a látogatókkal. Engem hellyel kínál az ágya melletti széken. Ugye van feltámadás, utaltam az állapota javulására. Hangosan felnevetett, „Igen” – válaszolta mosolyogva. Másnap kora délután hazahívta a teremtője. Nyugodjon békében és áldott legyen az emléke mindörökké!      

Nyíregyháza, 2018.09.05.                                                            

Gégény Béla

© Magyarok Nagyasszonya-társszékesegyház