Abban az időben Jézus ezt mondta apostolainak:
Aki apját vagy anyját jobban szereti, mint engem, nem méltó hozzám. Aki nem veszi föl a keresztjét és nem követ engem, nem méltó hozzám. Aki megtalálja életét, elveszíti azt, de aki értem elveszíti életét, megtalja azt.
Aki titeket befogad, engem fogad be, és aki engem befogad, azt fogadja be, aki engem küldött. Aki befogadja a prófétát, mert próféta, az a próféta jutalmát kapja. És aki az igazat befogadja, mert igaz, az az igaznak jutalmát kapja.
S ha valaki csak egy pohár friss vizet ad is e legkisebbek egyikének azért, mert az én tanítványom, bizony mondom nektek, nem marad el a jutalma.
(Mt 10,37-42)
Ez az evangéliumi szakasz a Máté-evangélium missziós beszédének záró szakasza, ami a tanítányság áráról és rangjáról beszél: előbb Jézus követésének feltételeit fogalmazza meg (a családi kapcsolatokhoz és a saját élethez képest), majd a tanítványok befogadásához kötött ígéretekről szólnak. A két rész összetartozik: aki Jézust követi, annak számolnia kell a kereszttel és az élet elvesztésével, de ugyanakkor az is kiderül, hogy az ilyen tanítvány Jézus és az Atya képviselője, akivel szemben minden apró gesztusnak súlya és jutalma van.
A szakasz első mondata a családi kötelékek és Jézushoz fűződő kapcsolat viszonyát rendezi. Egy olyan világban hangzik el, ahol a család elsődleges lojalitási kör volt, ahol a szülők tisztelete isteni parancs, s ahol a közösségből való kiválás a családtól való elszakadással is járt. Jézus mégis azt mondja: ha valaki apját, anyját, fiát vagy lányát jobban szereti, mint őt, az nem méltó hozzá. Ezzel nem a család ellen fordul, hanem a szeretet rendjét tisztázza: ha Isten hívása ütközik a család elvárásaival, akkor a tanítványnak tudnia kell, kit szeret jobban. Ugyanebben az evangéliumban világos, hogy a szülők tisztelete nem évült el, sőt alapvető parancs marad. Jézus tehát nem a családi szeretetet akarja lerombolni, hanem egy magasabb hűségbe illeszti: az Isten országa elsőbbséget élvez, még akkor is, ha ez a legközelebbi kötelékeket érinti.
A következő mondat a kereszt felvételének képével fejezi ki ugyanezt a radikalitást. A kereszt szó az első századi palesztinai hallgató számára nem vallási jelkép volt, hanem a legkegyetlenebb és legmegalázóbb római kivégzési forma. Az elítéltnek a saját kivégzőeszközének nehéz keresztgerendáját kellett nyilvánosan, gúny és megvetés közepette vinnie a vesztőhelyre. A család számára ez a legnagyobb szégyen, a közösség számára a legalacsonyabb rang jele volt. Amikor Jézus azt mondja, hogy aki nem veszi föl a keresztjét és nem követi őt, az nem méltó hozzá, akkor a tanítványságot úgy ábrázolja, mint bevonulást a kivégzésre: mögötte menni annyi, mint az ő sorsát vállalni, beleértve a nyilvános megszégyenítést is. E kép eredeti élességét ma nehéz visszaidézni, mert a kereszt számunkra megszentelt jellé vált, de a hallgatók számára a szó maga is borzongást keltett.
A keresztről szóló mondat szorosan kapcsolódik ahhoz a paradoxonhoz, amely az élet megtalálásáról és elvesztéséről beszél. A szöveg környezetében a lélek vagy élet kifejezés először nagyon is konkrétan a fizikai életre utal: a tanítványt üldözés, börtön, akár kivégzés is fenyegetheti. Aki mindenáron meg akarja menteni életét – például úgy, hogy megtagadja Jézust, vagy elhallgatja hitét, amikor az veszélyes –, az végül elveszíti azt az életet, amely igazán számít, az Isten előtti énjét. Aki viszont Jézusért kész elveszíteni az életét, kész akár a halált is vállalni, az éppen ezzel nyeri meg a valódi, maradandó életet. A mondásban ott van az a tágabb játék is, hogy amit mi életnek tartunk – biztonság, önfenntartás, földi egzisztencia –, az szembeállítható azzal az élettel, amely Isten barátságát és az eljövendő országban való részesedést jelenti. A kulcs az, hogy ebben az ellentétben Jézus miatt történik-e az elvesztés: nem a puszta szenvedést vagy halált akarja jutlamazni, hanem azt a veszteséget, amely a hozzá való hűségért vállalt.
Az eddigi versek egy fontos egységet alkotnak: felrajzolják a tanítányság méltóságának feltételeit. Az, hogy valaki méltó Jézushoz, nem érzelmi töltetű minősítés, hanem egyszerűen azt jelenti: megvan benne, ami ehhez a hivatáshoz kell. Aki a családi kapcsolatot magasabbra állítja Krisztusnál, aki nem vállalja a keresztet, aki mindenáron földi életét akarja biztosítani, az nem vállalja azt az alapmagatartást, amely a tanítánysághoz tartozik.
A beszéd második része azonban meglepő módon a tanítványokkal szembeni magatartásról szól. Nem csak azokról van szó, akik mennek, hanem azokról is, akik befogadják őket. A tanítványok itt mint küldöttek jelennek meg: aki őket befogadja, Jézust fogadja be, és aki Jézust, az Atyát. A küldött és megbízó egysége a korabeli gondolkodásban jogi elv volt: a megbízott a megbízó teljes tekintélyével lép fel. Ezt a kapcsolatot Jézus továbbviszi Istenre: az ő jelenléte az Atya jelenléte, az ő tanítványai pedig az ő képviselői. Ez a gondolat a tanítványok szerepét rendkívüli módon felnagyítja: egyszerű, sebezhető emberek, mégis rajtuk keresztül múlik, hogyan viszonyul valaki Jézushoz és Istenhez.
A próféta és az igaz említése ebbe a képbe illeszkedik. A próféta az, aki Isten szavát hozza; az igaz pedig bibliai értelemben Isten népének hűséges tagja, az, aki igaz életével és tanításával Isten ügyét szolgálja. A befogadás itt nem pusztán vendéglátást jelent, hanem azt, hogy valakit ebben a minőségében ismernek el: úgy látják, mint aki Isten ügyében jár el. Aki így fogad prófétát, próféta jutalmát kapja; aki igazat, igaz jutalmát. Ez érthető úgy, hogy osztozik abban a jutalomban, amely a szolgának jár, de úgy is, hogy maga a prófétai szolgálat, az általa hozott áldás és tanítás lesz a befogadó jutalma. A hangsúly mindkét esetben azon van, hogy a küldöttekhez való helyes viszony részesedést ad abban a javakban, amelyeket ők képviselnek.
A zárómondat azonban még tovább megy: már nem prófétákról és igazakról beszél, hanem kicsinyekről, Jézus tanítványairól, akik a világ szemében jelentéktelenek és védtelenek. A kép a lehető legegyszerűbb: valaki csak egy pohár friss vizet ad egy ilyen kicsiny tanítványnak, és máris biztosítva van a jutalma. A cselekedet kicsisége, csak volta szándékoltan kiemelt. A döntő az, hogy az adományozás oka: mert az én tanítványom. A legkisebb gesztus is teológiai súlyt kap, ha a tanítványhoz mint Krisztushoz tartozóhoz fűződő viszonyból fakad. Így a misszió nemcsak azokra tartozik, akik mennek és hirdetnek, hanem azokra is, akik akár egészen szerény módon, de támogatják, befogadják, segítik a küldötteket. Aki ezt teszi, az részt vesz ugyanabban a küldetésben, és ugyanahhoz a jutalomhoz kapcsolódik.
Ez a szakasz egyszerre szembesít és bátorít. Szembesít azzal, hogy Krisztus követése nem illeszkedik automatikusan minden földi kapcsolatba és biztonságba: időnként választás elé állít család, egzisztencia, hírnév és hűség között. A tanítványi lét nem kerülheti meg az önmegtagadást, és legalábbis meg kell nyitnia a szívét annak a lehetőségnek, hogy a Jézus melletti kitartásnak ára lesz. Ugyanakkor bátorít is: a kicsi tanítvány, akinek sem rangja, sem hatalma, Isten szemében Jézust és az Atyát képviseli; s aki akár csak egy pohár vizet ad neki azért, mert Krisztushoz tartozik, már belépett abba a nagy mozgásba, amelyet az evangélium teremt.
Ma olyan hétköznapi döntésekről szól, mint hogy mit engedek meg magamnak csak azért, mert így szokás. Például amikor a család vagy a környezet nyomása miatt lennék hajlandó elhallgatni a meggyőződésemet, megalkudni a tisztességgel, vagy sodródni a többséggel ahelyett, hogy kiállnék valamiért, amiről tudom, hogy igaz és helyes.
Vagy amikor a kényelem, a biztonság, a pénz, a jó hírnév fontosabb lesz annál, hogy tiszta maradjon a lelkiismeretem. Ilyenkor az evangélium arra hív, hogy vállaljam a kellemetlenség, esetleg a lemaradás vagy a kirekesztettség keresztjét is, ha ez az ára annak, hogy egyenes maradjak.
A másik oldalról viszont emlékeztet arra, hogy a legkisebb, mások felé forduló gesztusok is számítanak: egy odafigyelés a kollégára, akit mindenki leír; egy őszinte érdeklődés a szomszéd gondjai iránt; egy apró, de rendszeres segítség valakinek, aki kiszolgáltatott helyzetben van. Ezek a mai pohár víz helyzetek: nem látványos dolgok, mégis ezekben dől el, hogy az életünket önmagunk biztosítására építjük, vagy merjük másokért – és így végső soron Istenért – kockára tenni.
Dr. Németh István