Amikor János látta, hogy Jézus közeledik feléje, így szólt: „Íme, az Isten Báránya, aki elveszi a világ bűneit! Ő az, akiről én azt mondtam: Utánam jön egy férfi, aki megelőz engem, mert előbb volt, mint én. Én sem ismertem őt, de azért jöttem, és azért keresztelek vízzel, hogy megismertessem őt Izraelben.”
János azután így folytatta tanúságtételét: „Láttam, hogy az égből, mint egy galamb, leszáll rá a Lélek, és rajta marad. Én sem ismertem őt, de aki küldött, hogy vízzel kereszteljek, az mondta nekem: Akire látod, hogy rászáll a Lélek, és rajta marad, ő az, aki Lélekkel keresztel. Én láttam, és tanúskodom arról, hogy ő az Isten Fia!”
Jn 1,29-34
A múlt heti evangéliumban Jézus megkeresztelkedéséről hallottunk. Érdekes módon ezen a vasárnapon is olyan szakaszt olvasunk, amely kapcsolódik a Jordánban történt megkeresztelkedéshez, de maga az esemény pillanata – a vízbe lépés, a jelenet részletes leírása – most nincs elbeszélve. János evangéliuma mintegy „elhalkul” Jézus megkeresztelkedésének konkrét mozzanataival kapcsolatban. Sokkal inkább arra helyezi a hangsúlyt, hogy ki is valójában Jézus, és milyen viszonyban áll Keresztelő Jánossal.
A Keresztelő tanúságtétele ebben a részben három nagy állításban foglalható össze: Jézus az Isten Báránya, Jézusra száll és rajta marad a Lélek, és Jézus az Isten Fia.
„Íme, az Isten Báránya”
Ez a kijelentés feltehetően nem egyetlen ószövetségi képre utal vissza, hanem több hagyományt sűrít magába. Az „Isten Báránya” kifejezésben egymásra vetül a pászkabárány alakja és Izajás könyvének Szenvedő Szolgája, akit szintén a bárány képével írnak le.
A pászkabárány az a bárány, amelyet az Egyiptomból való szabadulás éjszakáján (Kiv 12) az izraeliták levágtak, húsát elfogyasztották, vérét pedig ajtófélfáikra kenték. A bárány áldozata nem közvetlenül a bűnök bocsánatára szolgált, hanem szabadító, oltalmazó jel volt: a vér „jele” miatt az Úr „elvonult” (héberül: pászah) a házak fölött, és megkímélte az elsőszülötteket. A keresztény hagyomány Jézust úgy látja, mint az igazi húsvéti Bárányt, akinek vére már nem a testi, hanem az örök haláltól szabadít meg. Jézusban tehát jelen van a pászkabárány szerepe: ő az, aki megszabadít és védelmez.
Ugyanakkor Izajás könyve is fontos hátteret ad ehhez a képhez. Az 53. fejezet az ún. Szenvedő Szolgáról szóló ének: egy Istennek engedelmes, igaz szolgáról beszél, aki mások bűnei miatt szenved, „a mi bűneinkért törték össze”. A szöveg képekkel él: a Szolga „mint a bárány, amelyet levágni visznek”, „mint a juh, amely elnémul a nyírói előtt” – vagyis szelíden, ellenállás nélkül tűri a szenvedést. A keresztény olvasat számára ez Jézus Krisztus előképe: ő az, aki engedelmesen vállalja a kereszthalált mások üdvösségéért. Jézusban így a Szenvedő Szolga alakja is beteljesedik: szelíden, ellenállás nélkül viseli el a szenvedést.
Az evangélium nem magyarázza részletesen, János miért nevezi éppen „Isten Bárányának” Jézust, de egy fontos feladatára világít rá: ő az, „aki elveszi a világ bűneit”. A Bárány itt úgy jelenik meg, mint engesztelő, bűnt eltörlő áldozat. Jézus az, aki magára veszi és megszünteti az egész világ bűnét, nem csupán Izraelét. Különösen hangsúlyos, hogy ez „a világ” bűnére vonatkozik: Jézus áldozata minden emberért érvényes, egyetemes távlatú. Jelenléte és valósága mindenki életére hatással van, mindannyiunk számára döntő jelentőségű.
„Láttam, hogy leszáll rá a Lélek”
Isten Lelkének fontos szerepe van az Ószövetségben. A prófétai könyvekben különös hangsúllyal jelenik meg az a gondolat, hogy az Isten Lelke bizonyos emberekre leszáll és rajtuk meg is marad (pl. Iz 11,1–2; 42,1). Ez a Lélektől áthatott állapot különleges prófétai küldetést is jelent: az illető egészen Istennek van „fenntartva”, neki lefoglalva.
Keresztelő János tanúsága szerint az égből, mint egy galamb, Jézusra leszáll a Lélek és rajta is marad. Ezzel János egyrészt azt hirdeti, hogy Jézus Krisztus egészen kivételes helyet foglal el az Istennel való kapcsolatban: ő nem csupán „Lélek által vezetett ember”, hanem az, aki maga adja a Lélek keresztségét. Az ő működése során sokan megtapasztalhatják, mit jelent különleges, bensőséges kapcsolatban lenni Istennel. Jézus az, aki az embereket be tudja vonni ebbe a Lélektől áthatott, új életbe.
„Ő az Isten Fia”
Ez a kijelentés János tanúságtételének csúcspontja. Az „Isten Fia” cím a zsidó gondolkodásban gyakoribb, mint elsőre gondolnánk: így nevezik Izraelt, mint Isten elsőszülött fiát (Kiv 4,22), a dávidi királyokat (2Sám 7,14; Zsolt 2; 89), az igazakat (Sir 4,10; Bölcs 2,18; qumráni iratok), sőt karizmatikus, csodatevő személyeket is. János evangéliumában azonban ez a cím Jézus nyilvános működése és a húsvéti események fényében új, sokkal mélyebb jelentést kap.
Az egész világ – a zsidóság, az Egyház és a Keresztelő János körüli mozgalom – arra kap meghívást, hogy meghallja az utolsó ószövetségi próféta tanúságát: Jézus igazán és tökéletesen az Isten Fia. Ő az, aki az Atyával tökéletes közösségben van, aki az Atyát egészen egyedülálló módon ismeri és nyilatkoztatja ki. Ő az, aki közvetíti az emberek felé Isten nagy szeretetét: az üdvösséget. Jézus nemcsak az ítélet végrehajtója, hanem a megváltó is, aki kereszthalála és feltámadása által vezeti be Isten országát a világba.
A János-evangélium leírása Jézus megkeresztelkedéséről tehát eltér a szinoptikus (Máté és Márk) hagyománytól. Nem az esemény részletes, külső leírása kerül előtérbe, hanem egy nagy erejű teológiai kép: az evangélista meg akarja mutatni az olvasónak, hogy ki is Jézus valójában. Ő az Isten Báránya, aki elveszi a világ bűnét; ő az, akire leszáll és rajta marad a Lélek; és ő az Isten Fia, aki egyedül képes az igazi életet, az üdvösséget közvetíteni az emberek számára.
Dr. Németh István