Abban az időben:
Jézus, látva a tömeget, fölment a hegyre, leült, tanítványai pedig köréje gyűltek. Akkor szólásra nyitotta ajkát, és így tanította őket:
„Boldogok a lélekben szegények, mert övék a mennyek országa.
Boldogok, akik sírnak, mert ők vigasztalást nyernek.
Boldogok a szelídek, mert ők öröklik a földet.
Boldogok, akik éhezik és szomjazzák az igazságot, mert ők kielégítést nyernek.
Boldogok az irgalmasok, mert nekik is irgalmaznak.
Boldogok a tiszta szívűek, mert meglátják Istent.
Boldogok a békességszerzők, mert őket Isten fiainak fogják hívni.
Boldogok, akiket üldöznek az igazságért, mert övék a mennyek országa.
Boldogok vagytok, ha miattam gyaláznak titeket és üldöznek, ha hazudozva mindenféle gonoszsággal vádolnak titeket. Örüljetek és „ujjongjatok, mert nagy lesz a ti jutalmatok az égben.”
Mt 5,1-12a
Máté evangéliuma úgy mutatja be Jézust, mint aki hegyre megy, leül, és úgy tanítja tanítványait. Ennek a kerete a zsidó olvasó számára ismerős: a hegy a kinyilatkoztatás helye, Sínai emléke. Mózes is a hegyen kapta és adta tovább a Törvényt; Jézus a hegyen ül le, mint tekintéllyel tanító mester. A hegy tehát nem földrajzi érdekesség, hanem a kinyilatkoztatás hegye: itt adja Jézus a krisztusi Tórát, Isten országának életútját és törvényrendszerét.
A bibliai elbeszélésben talán az is fontos, hogy a tanítványokhoz szól, de a nép is hallja. A szűkebb körnek szánt tanítás valójában minden tanítvány nemzedékének szól; a mai hívő is ott hallgatja Jézust a hegyoldalon – talán ezen a vasárnapon mi is a népnek leszünk a tagjai, akik figyelő füllel vannak a mester mellett.
A beszéd elején álló boldogmondások formája az ószövetségi „makarizmusok” hagyományába illeszkedik: „boldog az, aki… mert…” – ami egy ismert formula volt a bölcsességi irodalomban.
A görög makarios (boldog) szó azonban nem pusztán egy érzést jelöl. Nem arról van szó, hogy valaki szubjektíven jól érzi magát, hanem arról, hogy objektíve jó helyzetben van, irigylésre méltó állapotban, még ha jelenleg sír is vagy szenved. A boldogok itt azt jelenti: jó dolguk van; olyan állapotban élnek, amelyben másnak is jó lenne részesülni. A mondatok második részei – a „mert…” sorok – mind arra utalnak, mit tesz majd Isten: Ő vigasztal, Ő ad örökséget, Ő elégít meg, Ő irgalmaz, Őt látják viszont, Ő nevezi fiainak az övéit. A keret, amely az első és a nyolcadik boldogmondás második felében azonos („mert övék a mennyek országa”), megmutatja: az egész sor az Isten országának ajándékairól szól. Ezek az ígéretek részben már most valóságosak, teljesen azonban a beteljesedéskor tárulnak fel.
A boldogmondásokban felsorolt csoportok mind olyan emberek, akik valamilyen módon Istenre szorulnak, és Nála keresik a segítséget.
A lélekben szegények a zsoltárok „szegényeinek”, „alázatosainak” (ʼanawim) vonalát folytatják: általában valódi hiányokat is hordoznak, de a lényeg, hogy nem önmaguk erejében vagy vagyonukban bíznak, hanem Istenben. A szegénység a lélekben tehát nem jellembeli gyengeség, hanem tudatos Isten-függés: annak belátása, hogy szükségünk van Istenre, és mutatkozik egy nagy készség arra, hogy az Ő uralmát elfogadjuk. Az ilyenekről mondja Jézus: övék a mennyek országa – ők azok, akik beengedik Isten uralmát az életükbe.
A szomorkodók boldogsága elsőre talán félreérthető. Valószínűleg nem abban áll a kijelentés, hogy a szomorúság maga öröm, hanem az, hogy Isten népéhez tartozva sokszor olyan helyzetben élünk, amely miatt jogosan sírunk: a bűn, az igazságtalanság, a saját gyöngeségeink, a világ romlottsága, stb. Ezekben a helyzetekben ismét feltárulhat előttünk: Istenre van szükségünk. Az ilyen „Istenre hangolt” sírás hordoz ígéretet: Isten maga fog vigasztalni.
A szelídek kifejezés szintén a zsoltárok ʼanawim-jaira utal. Olyanok ők, akik nem erővel, nem erőszakkal próbálnak érvényt szerezni igazuknak, nem nyomják le a másikat, hanem Istenre bízzák magukat. Nem passzivitásról, inkább erős, de nem agresszív belső tartásról van szó. Ők öröklik a földet. Itt nem pusztán egy konkrét földdarabról van szó, hanem arról, hogy ők lesznek azok, akik részesednek Isten végső ajándékaiból. A föld öröklése így egy másik módja annak, hogy kimondjuk: a most mellőzött, de Istenben bízó kicsinyek lesznek az Isten országának igazi örökösei.
Akik éhezik és szomjazzák az igazságot, olyan emberek, akiknek legmélyebb vágyuk nem a siker, a kényelem vagy az önérvényesítés, hanem az, hogy Isten akarata érvényesüljön – először is bennük magukban. Máténál az igazság többnyire az Isten akaratának megfelelő életet jelöli; itt nem csak arról van szó, hogy Isten egy napon igazságot szolgáltat a világnak, hanem arról is, hogy a tanítvány maga akar helyesen élni. Az az ember éhezik és szomjazik, akinek nem mindegy, hogy az élete Isten kedve szerint történik-e vagy sem. Isten ígérete nekik: „kielégítést nyernek vagy: betelnek” – vagyis Ő maga fogja betölteni ezt a vágyat, elővételezetten már most, és véglegesen az új világban, ahol igazság lakik.
Az irgalmasok azok, akik nem csak elvben tudják, hogy Isten irgalmas, hanem tovább is adják: tudnak megbocsátani, a másik szemszögéből is nézni, nem azonnal ítélnek és nem keresik a bosszút. Az irgalom a Szentírásban mindig Isten saját jellemét tükrözi. Aki átélte Isten irgalmát, annak életformájává kell, hogy váljon az irgalmasság mások felé. Akik pedig irgalmasok, azokon Isten irgalma is megnyilvánul – különösen az ítélet napján.
A tiszta szívűek kifejezés központi gondolata a szív. A bibliai gondolkodásban a szív az ember központja: értelem, akarat, érzület együtt. Tiszta szívű az, akinél nincs kettős játék, nincs látszat-kegyesség és belső távolság, hanem belülről kifelé ugyanaz az irányultság: Istenre. A Hegyi beszéd későbbi részei bontják ki ezt: nem elég a külső törvénytisztelet, a szívben is szeretetnek kell laknia. Az ilyen embernek ígéri Jézus: meglátják Istent. Ez végső értelemben az isteni színelátás, az üdvösség beteljesedése, de már most is úgy élhet, mintha látná a Láthatatlant.
A békességszerzők boldogmondása tovább lép a békés természetű embernél: itt aktív, fáradságos béketeremtésről van szó. Olyanokról, akik nem csak kerülik a viszályt, hanem közvetítenek, kiengesztelnek, kapcsolatokat állítanak helyre, és saját jogukról lemondva is készek a békesség érdekében lépni. Jézus később radikális szeretetparancsaival ezt a szellemiséget bontja ki. A békességszerzők Isten fiainak neveztetnek: ez egyrészt azt jelenti, hogy hasonlítanak az Atyára – Isten maga a legnagyobb béketeremtő –, másrészt azt, hogy Isten a maga családjába sorolja őket. A fiúság itt az Istennel való bensőséges közösséget és a jellembeli hasonlóságot fejezi ki.
Végül azok a boldogok, akiket az igazságért üldöznek. Aki valóban a Hegyi beszéd lelkületével él – alázatosan, irgalmasan, békességre törekedve, tiszta szívvel –, nem lesz mindig népszerű. Ütközni fog a környezete önzésével, igazságtalanságával és különösen Jézushoz való nyílt kötődése miatt is ellenséges reakciókat kap. Máté a következő versekben ki is mondja: miattam fognak benneteket gyalázni. A tanítvány nem pusztán egy általános erkölcsi program miatt szenved, hanem Jézushoz fűződő kapcsolata miatt. Ugyanakkor Jézus ebben az üldözésben is a próféták sorába állítja tanítványait: ahogyan őket bántalmazták, úgy bánnak most az őt követőkkel is. Ez a párhuzam egyszerre vigasztalás és küldetéstudat: a tanítvány a prófétai hang folytatója a világban.
Az első és az utolsó boldogmondás azonos zárómondatával („mert övék a mennyek országa”) keretet ad az egésznek. A mennyek országa kifejezés nem pusztán jövőbeli helyet jelöl, hanem Isten uralmát: azt az állapotot, amikor Isten az életünk Ura, és mi az Ő uralmában élünk. Ez az uralom Jézussal már elérkezett, ám teljesen csak a beteljesedéskor lesz látható.
A boldogmondások tehát egyszerre írnak le egy jelent – az Isten-kapcsolatból élő tanítvány belső állapotát –, és egy jövőt – Isten végső ajándékait. A mindennapi hívő számára azért fontosak a boldogságmondások, mert segítenek más szemmel nézni az életre és a világra: nem az számít, hogy kívülről ki látszik sikeresnek, erősnek, hanem az, hogyan lát bennünket Isten. A Hegyi beszéd elején Jézus boldognak mondja azokat, akik a világ szemében gyakran veszteseknek tűnnek, de akik Benne bíznak, és az Ő útját járják: őket biztosítja afelől, hogy valóban jó helyen vannak – az Atya szívéhez közel, az Ő országának örököseiként.
Dr. Németh István