Abban az időben Jézus így szólt tanítványaihoz:
Ne gondoljátok, hogy azért jöttem, hogy megszüntessem a törvényt vagy a prófétákat. Nem megszüntetni jöttem, hanem tökéletessé tenni. Bizony mondom nektek, amíg az ég és föld el nem múlik, nem vész el a törvényből sem egy i betű, sem egy vessző, hanem minden érvényben marad. Aki tehát csak egyet is eltöröl akár a legkisebb parancsok közül is, és úgy tanítja az embereket, azt nagyon kicsinek fogják hívni a mennyek országában. És mindaz, aki megtartja és tanítja őket, igen nagy lesz a mennyek országában.
És mondom nektek: Ha igaz voltotok nem múlja felül az írástudókét és a farizeusokét, nem juthattok be a mennyek országába.
Hallottátok, hogy a régieknek ezt mondták: Ne ölj! Aki öl, méltó az ítéletre. Én viszont azt mondom nektek, hogy méltó az ítéletre mindaz, aki haragszik testvérére. Aki azt mondja testvérének: „Te esztelen!”, méltó a főtanács ítéletére. Aki pedig azt mondja: „Te istentelen!”, méltó a kárhozat tüzére.
Ha tehát ajándékot akarsz az oltáron felajánlani, és ott eszedbe jut, hogy testvérednek valami panasza van ellened, hagyd ott ajándékodat az oltár előtt, s menj, előbb békülj ki testvéreddel. Csak aztán térj vissza, hogy bemutasd áldozatodat. Ellenfeleddel szemben légy békülékeny, amikor még úton vagy vele, nehogy átadjon a bírónak, a bíró pedig a börtönőrnek, és a börtönbe vessenek. Bizony, mondom neked, ki nem jössz onnan, míg az utolsó garast is meg nem fizeted.
Hallottátok a parancsot: Ne törj házasságot! Én pedig azt mondom nektek, hogy aki bűnös vággyal asszonyra néz, szívében már vétkezett vele. Ha a jobb szemed bűnre visz, vájd ki, és vesd el magadtól. Jobb neked, ha elvész egy testrészed, minthogy egész tested a kárhozatra kerüljön. Ha a jobb kezed visz bűnbe, vágd le azt, és vesd el magadtól. Mert jobb neked, ha egy testrészed vész el, minthogy egész tested a kárhozatra jusson.
És ezt is mondták: Aki elküldi feleségét, adjon neki válólevelet. Én pedig azt mondom nektek, hogy aki elküldi feleségét – kivéve hűtlenség esetét –, okot ad neki a házasságtörésre, és aki az elbocsátott nőt veszi feleségül, házasságtörést követ el.
Hallottátok továbbá, hogy a régieknek ezt mondták: Hamisan ne esküdj, és tartsd meg az Úrnak tett esküdet! Én pedig azt mondom nektek: Egyáltalán ne esküdjetek! Sem az égre, mert az az Isten trónja, sem a földre, mert az lábának zsámolya, se Jeruzsálemre, mert az a nagy Király városa! De még saját fejedre se esküdj, mert egyetlen hajszáladat sem tudod ősszé vagy feketévé tenni. Legyen a ti beszédetek „igen, igen, nem, nem”; ami ennél több, az a gonosztól van. 
(Mt 5,17-37)

Mt 5,17-37-ben Jézus olyan sűrű tanítást ad, amely egyszerre nyugtat meg és ráz fel. Megnyugtat, mert határozottan kijelenti: nem azért jött, hogy megszüntesse az Ószövetséget, a „törvényt és prófétákat”, hanem hogy beteljesítse azokat. És felráz, mert azonnal hozzáteszi: ha igazságosságunk nem múlja felül az írástudókét és farizeusokét, nem lépünk be a mennyek országába. A kettő együtt mutatja, mit jelent Jézus tanítványának lenni: nem elszakadni a gyökerektől, hanem Krisztusban eljutni a mélyebb értelemig.

Itt nem egy szigorúbb jogász beszél, hanem az Isten Fia, aki tudja, mire mutat minden ószövetségi parancs, tilalom és ígéret. A „beteljesít” azt jelenti: véghez viszi, láthatóvá teszi, célba juttatja mindazt, amit a törvény csak elkezdett. Az ószövetségi törvény sokszor részletes szabályokban beszél arról, mi a jó és rossz; Jézus azonban megmutatja, hogy e szabályok mélyén egy élő isteni akarat áll. Ő nem új Istent hoz, hanem ugyanannak az Istennek az arcát tárja fel, akiről Mózes és a próféták tanúskodtak. Ezért mondhatja, hogy „egy ióta vagy egy vesszőcske sem múlik el a törvényből, míg minden be nem teljesedik”: Isten szava nem avul el. De az is világos: a törvény szerepe megváltozik, mert most már nem önmagában áll, hanem Jézusban, a beteljesítőben találja meg végső értelmét.

Jézus nem egyszerű „törvénymániát” akar: a következő verssel valami egészen mást, egészen új minőséget kér tőlünk. „Ha igazságosságotok nem múlja felül az írástudókét és farizeusokét, nem mentek be a mennyek országába” – mondja. A korabeli zsidó ember szemében az írástudók és farizeusok a leglelkiismeretesebb vallásos emberek közé tartoztak. Ismerték a törvényt, pontosan betartották a szombati előírásokat, a tizedet, a tisztasági szabályokat. Mégis azt mondja Jézus: ez kevés a mennyek országához. Nem azért, mert minden konkrét tettekben rosszak lettek volna, hanem mert túlságosan a külső teljesítésre szorítkoztak. Jézus számára az „igazságosság” nem csupán azt jelenti, hogy megszegtem-e a szabályt vagy sem, hanem azt, hogy a szívem, a gondolkodásom, a szándékaim is Isten akarata szerint rendeződnek-e. Jézus az embert nemcsak tetteiben, hanem egész belső világában látni akarja Isten felé fordulni. A „nagyobb igazságosság” nem plusz törvényeket jelent, hanem mélyebb szívet, őszintébb szeretetet.

Ezt a mélyebb szintet konkrét példákkal bontja ki. Az első: „Hallottátok, hogy mondatott a régieknek: Ne ölj; aki pedig öl, méltó az ítéletre. Én pedig azt mondom nektek: mindaz, aki haragszik testvérére, méltó az ítéletre.” Jézus nem teszi semmissé a „Ne ölj!” parancsot, hanem a gyökeréig megy: a gyilkosság nem a késsel kezdődik, hanem a haraggal, a gyűlölettel, a másik ember lenézésével. Amikor valakit szavakkal „megölünk” – semmirekellőnek, értéktelennek bélyegezzük –, már ugyanabban az irányban járunk, mint a gyilkos. Isten nemcsak a bíróság előtt ismert tetteket látja, hanem a láthatatlan indulatokat is. Ezért tudja Jézus olyan döbbenetesen kimondani: az, aki a másikat becsmérelve „bolondnak” nevezi, már ítéletre méltó. Az emberi szív, amely tartós gyűlöletet, megvetést táplál, már most önmagában pokoli állapotban él.

Ennek fényében érthető az is, hogy Jézus a liturgikus cselekvést, az Istennek szóló áldozatot is a kiengesztelődéssel köti össze. Ha valaki az oltárhoz viszi ajándékát, és eszébe jut, hogy testvérének panasza van ellene, előbb menjen, béküljön ki, csak azután térjen vissza. Ez a kép Jézus korában azt jelentette: akár Galileából is hajlandó vagyok visszafordulni, mielőtt befejezném az áldozatot. Nem lehet számunkra se közömbös, milyen kapcsolatokkal élünk. Nem arról van szó, hogy mindenkivel hibátlan viszonyban kell lennem – ez sokszor rajtam kívül áll –, de a szívem iránya számít: akarok-e kiengesztelődni, kész vagyok-e bocsánatot kérni, tudok-e megbocsátani, keresem-e a békességet?

Ugyanilyen nyomatékos a kis példabeszéd a peres féllel: amíg úton vagyunk az ítélet felé, igyekezzünk kibékülni. Az emberi per lezárulhat börtönnel, az isteni ítélet pedig véglegessé teszi azt, amit a szívünkben választottunk. Jézus ezzel azt üzeni: ne halogasd a kiengesztelődést, mert nem tudhatod, meddig tart az „út”.

A második példa a tisztaság területére visz. „Hallottátok…: Ne paráználkodj. Én pedig azt mondom nektek… .” Itt Jézus nem a természetes vonzerőt ítéli el, nem azt, hogy észrevesszük a másik szépségét, hanem azt, amikor a tekintetből vágyódó birtoklás lesz: amikor a másikat a saját testi örömöm tárgyaként akarom használni, különösen, ha másé, ha házastársa van. A tizedik parancs – „ne kívánd felebarátod feleségét” – már sejteti ezt az irányt: a kívánság is számít. Jézus ezt teljes fénybe állítja: a hűség nem pusztán az, hogy fizikailag nem lépek félre, hanem az is, hogy nem építek a szívemben „belső hűtlenséget”.

Ebbe a vonalba illeszkednek Jézus drasztikus képei: ha a szemem, formálisan a „jobb szemem” visz bűnre, vájjam ki, ha a kezem visz bűnre, vágjam le. Nyilvánvaló, hogy nem szó szerinti öncsonkításra buzdít: a hagyomány egyértelműen úgy értette, hogy ez túlzó beszédmód, amely ki akarja emelni: vannak dolgok, amelyektől, ha kell, radikálisan meg kell válnom. Ha egy szokás, egy kapcsolat, egy képernyő előtt töltött idő újra meg újra bűnbe visz, akkor nem elég sajnálkozni, hanem komoly döntést kell hozni. Jézus azt mondja: jobb ma „elveszíteni egy tagot”, vagyis egy szokást, egy kényelmet, akár egy kapcsolatot, mint kockára tenni az egész életem üdvösségét. A pokol itt Jézus beszédében nem Isten bosszúja, hanem annak a véglegessé vált állapota, hogy az ember a bűn mellett döntött.

A harmadik terület, amelyről Jézus beszél, a házasság és a válás. Korábban a házasságot férfi kezdeményezhette egyoldalúan megszakítással: „aki elbocsátja feleségét, adjon neki válólevelet” – így fogalmaz a mózesi törvény. A rabbik többsége úgy értelmezte, hogy gyakorlatilag bármilyen okból lehet válni: ha a nő „rosszul főzött”, ha „nem tetszett többé”. Jézus ezzel szemben rendkívüli szigorral beszél. Itt Jézus visszamegy a Teremtés könyvéhez: a házasság lényege az, hogy a férfi és a nő „egy testté” lesz, és amit Isten így egybekötött, azt ember ne válassza szét. A válás nem egyszerűen egy formai aktus, hanem az egység szétverése, és aki egy ilyen egységet indokolatlanul szétbont, az hűtlenséget, valójában házasságtörést követ el – magával, a másikkal és a harmadikkal szemben is, akivel majd új kapcsolatot kezd.

A „paráznaság” kivétele itt is sok értelmezési nehézséget rejt, valószínűleg nem arról van szó, hogy Jézus általános, szélesre tárt ajtót hagyna a válásra, hanem egészen szűk, rendkívüli esetekről, amikor maga az alaphelyzet torz vagy érvénytelen. A lényeg azonban nem ez a kivétel, hanem az, hogy Jézus a házasságot Isten tervének szívébe helyezi: a házasság többé nem csak emberi szerződés, hanem Krisztus és az Egyház hűségének ikonja. Aki ebben él, arra a felbonthatatlanság súlya és méltósága nehezedik, de ugyanakkor Isten kegyelme is hordozza. A cél itt sem az, hogy súly alatt roskadozzunk, hanem az, hogy Krisztus segítségével a hűségben megtaláljuk az igazi szabadságot.

Amikor Jézus az esküről beszél, ugyanazt a logikát folytatja, amit a gyilkosság, paráznaság és válás kapcsán már látunk: nem a törvény szavait támadja, hanem azt a felszínes értelmezést, amely megelégszik a külső formával. A mózesi törvény több helyen is beszél eskükről és fogadalmakról, és azt kéri, hogy aki megesküszik, ne tegyen hamis esküt, hanem tartsa meg, amit Isten előtt ígért.

Jézus azonban itt is továbbmegy. Nem azt mondja, hogy a hamis eskü rossz, a többi pedig rendben van, hanem egyenesen így fogalmaz: „Én pedig azt mondom nektek: egyáltalán ne esküdjetek.” Ezzel nem Isten ígéreteit vonja kétségbe – hiszen az Ószövetségben maga Isten is „megesküszik” hűségére –, hanem az emberi gyakorlatot minősíti. Az eskü abban a világban azt jelentette: az ember annyira bizonytalannak, törékenynek érzi a saját szavát, hogy valami „nagyobb hatalmat” kell segítségül hívnia, mintegy biztosítékként. Jézus ezzel szemben olyan tanítványt lát maga előtt, akinek a szava önmagában hordozza az igazságot, és nincs szüksége kiegészítésre: az „igen” legyen valódi igen, a „nem” valódi nem.

Ezért tiltja Jézus a különféle kerülőutakat is. Kortársai közül sokan úgy gondolták, hogy ha közvetlenül Isten nevét nem is ejtik ki, de „az ég”-re, „a földre”, „Jeruzsálemre”, vagy éppen a saját fejükre esküsznek, azzal mintegy enyhítik az eskü súlyát, és kikerülik a harmadik parancs szigorát. Jézus azonban rámutat: az ég Isten trónusa, a föld az Ő lábainak zsámolya, Jeruzsálem a nagy Király városa, a hajad szálai is az Ő kezében vannak. Vagyis, bármire is esküszöl, valójában mindig Istent vonod bele. Ha pedig így van, nem játszhatsz könnyelműen azzal, hogy hol veszed komolyan a szavadat és hol nem.

Amikor Jézus azt mondja: „ami pedig ezen felül van, az a gonosztól való”, ezzel két dolgot üzen. Egyrészt kimondja, hogy az a helyzet, amelyben egy „megtoldott” szó – eskü, fogadkozás – kell ahhoz, hogy higgyenek nekünk, az már arról árulkodik, hogy a mindennapi beszédünk nem átlátszóan igaz. Másrészt azt is sugallja, hogy a hazugság, a féligazság, a csavaros beszéd mögött ott munkál a Gonosz szelleme, aki „hazug és a hazugság atyja”. Az, hogy valakinek folyton biztosítania kell hallgatóit „komolyságáról”, magában hordozza annak kísértését, hogy máskor viszont könnyedén csúsztat. Jézus ezzel szemben olyan közösséget akar, ahol az embereknek nem kell „keresztül-kasul” esküdözniük, mert a szavuk magától is hiteles.

Jézus ebben a szakaszban nem „keményebb törvényhozó”, mint Mózes, hanem annak megmutatója, milyen az az ember, aki Isten országa szerint él. Nem kevesebbet kér, mint a szív teljes átalakulását: a gyilkos indulat helyébe kiengesztelődő lelkületet, a kívánság helyébe tiszta tekintetet, a válás kultúrája helyébe a hűség kultúráját, a csúsztatások helyébe pedig az egyszerű, igaz szót. Mindaz, amit Máté evangéliuma itt elénk tár, túl van azon, amire saját erőnkből képesek vagyunk. Ezért a hegyi beszéd nem elsősorban szabálygyűjtemény, hanem meghívás: lépjünk bele annak az Országnak a valóságába, ahol maga Krisztus a törvény beteljesítője.

Nem egyedül kell „teljesítenünk” a törvényt: Jézus már beteljesítette, és az Ő kegyelme tesz képessé arra, hogy Benne mi is egyre inkább olyan emberekké váljunk, akiken át Isten akarata nemcsak betű, hanem élő valóság.

Dr. Németh István