Amikor a hét első napján (Húsvétvasárnap) beesteledett, Jézus megjelent a tanítványoknak ott, ahol együtt voltak, pedig a zsidóktól való félelmükben zárva tartották az ajtót. Belépett és így szólt hozzájuk: „Békesség nektek!” Miután ezt mondta, megmutatta nekik a kezét és az oldalát. Az Úr láttára öröm töltötte el a tanítványokat. Jézus megismételte: „Békesség nektek! Amint engem küldött az Atya, úgy küldelek én is titeket.” E szavak után rájuk lehelt és így folytatta: „Vegyétek a Szentlelket! Akinek megbocsátjátok bűneit, az bocsánatot nyer, s akinek nem bocsátjátok meg, az nem nyer bocsánatot.”
A tizenkettő közül az egyik, Tamás, vagy melléknevén Iker, nem volt velük, amikor Jézus megjelent nekik. Később a tanítványok elmondták neki: „Láttuk az Urat.” De ő így szólt: „Hacsak nem látom kezén a szegek nyomát, ha nem érintem ujjaimat a szegek helyéhez, és nem tapintom meg kezemmel oldalát, én nem hiszem!”

Nyolc nap múlva ismét együtt voltak a tanítványok. Tamás is ott volt velük. Ekkor újra megjelent Jézus, bár az ajtó zárva volt. Belépett és köszöntötte őket: „Békesség nektek!” Tamásnak pedig ezt mondta: „Nyújtsd ide az ujjadat és nézd a kezemet! Nyújtsd ki a kezedet és érintsd meg oldalamat! Ne légy hitetlen, hanem hívő!” Tamás így válaszolt: „Én Uram, én Istenem!” Jézus ezt mondta neki: „Most már hiszel, Tamás, mert láttál engem. Boldogok, akik nem láttak, és mégis hisznek!”

Jézus még sok más csodajelet is művelt tanítványai szeme láttára, de azok nincsenek megírva ebben a könyvben. Ezeket viszont megírták, hogy higgyétek: Jézus a Messiás, az Isten Fia, és hogy a hit által életetek legyen benne.

Jn 20,19-31

János evangéliumának húsvéti szakasza azt mutatja be, hogyan találkozik a feltámadt Jézus előbb a tanítványok közösségével, majd külön Tamással, és hogyan születik ebből a hitnek egy talán eddig nem látott új formája: a nem látva is hinni húsvéti hit.

Húsvét vasárnap estéjén a tanítványok zárt ajtók mögött vannak a félelem miatt. A „zsidóktól való félelem” itt nem a zsidó nép egészére, hanem azokra a vallási vezetői körökre utal, amelyek Jézussal és a fiatal keresztény közösséggel szemben ellenségesek voltak. A zárt ajtók említése egyszerre fejezi ki azt is, hogy a feltámadt Jézusnak nincsenek hétköznapi térbeli-fizikai korlátai: meg tud jelenni ott, ahol akar, ahogyan akar – a hogyan azonban a mi értelmünk számára felfoghatatlan marad.

Jézus első szava: „Békesség nektek!” Ez a hétköznapi shalom (héberül: béke) köszöntés húsvét estéjén azzal a tartalommal telítődik, amit az Ószövetség a béke szóba sűrít: Isten uralmának ajándékai, az Istennel való kiengesztelődés, az üdvösség teljessége. A kereszten Jézus beteljesítette a megváltást („Beteljesedett”). Húsvét este, amikor megjelenik a tanítványoknak, ennek a már befejezett műnek a gyümölcseit közli velük: azt a békét és új életet, amely a kereszthalál és a feltámadás következménye. Ezért a húsvéti öröm nem pusztán meghatottság, hanem annak felismerése, hogy a kereszten meghalt Jézus – sebeit megmutatva – valóban él, és ez a feltámadás az élet forrása az egész világnak.

A sebek megmutatása döntő teológiai hangsúly: a feltámadt Úr ugyanaz a Jézus, aki valóban, testileg meghalt a kereszten. A tanítványok öröme beteljesíti Jézus korábbi ígéretét az utolsó vacsorán, hogy eljön hozzájuk, és szomorúságukat örömre fordítja. Jézus azonban nem áll meg a vigasztalásnál: újra elhangzik a békeköszöntés, és mellé odateszi a küldést: „Amint engem küldött az Atya, úgy küldelek én is titeket.” János nem beszél itt a tizenkettőről mint külön csoportról, egyszerűen a tanítványokról ír. Ezzel azt hangsúlyozza, hogy Jézus küldése az egész közösségre vonatkozik: a tanítványok nem új, önálló missziót kezdenek, hanem részesednek abban az egyetlen küldetésben, amelyet az Atya a Fiúnak adott. A Fiú küldése nem ért véget a mennybemenetellel, hanem új formában folytatódik: a feltámadt Krisztus saját Lelkével és szavával van jelen tanítványai küldetésében. Az „ahogyan… úgy…” párhuzam azt fejezi ki: ahogyan Jézusban maga az Atya volt jelen szavaiban és tetteiben, úgy akar Jézus maga jelen lenni tanítványai tanúságtételében minden korban.

Jézus „rájuk lehelt, és azt mondta: Vegyétek a Szentlelket!” A lehelet képe tudatosan idézi a teremtés és az új életre kelés ószövetségi jeleneteit: a teremtéskor Isten az ember orrába leheli az élet leheletét, a száraz csontokról szóló látomásban (Ezekiel próféta) pedig a lélegzet, a szél, a lélek megjelenése kelti életre az elhunytakat. Jánosnál a húsvét és a Lélek-adás összetartozik: a kereszten meghalt és feltámadt Krisztus műve hozza el az új teremtést és ebbe az új valóságba a Szentlélek által kapcsolódik bele az ember. Nem az történik, hogy Jézus egy kicsit ad a Lélekből, majd Pünkösdkor teljesen adja, hanem ugyanannak az egyetlen eseménynek (Jézus halála, feltámadása, felmagasztalása) kétféle, teológiailag eltérő, de összetartozó bemutatását látjuk Jánosnál és Lukácsnál. Mindkét hagyomány azt vallja: a Szentlélek az a jelenlét, amelyben a feltámadt Krisztus maga cselekszik tovább tanítványai által, hogy tanúi legyenek a világban. Ezért a Lélek-adás itt nem csak néhány kiválasztott apostolnak szól, hanem az egész egyháznak: annak a közösségnek, amelynek küldetése Jézus küldetésének folytatása.

A bűnbocsánatról szóló mondat („Akinek megbocsátjátok bűneit, bocsánatot nyer, akinek nem bocsátjátok meg, nem nyer bocsánatot”) a szinoptikus hagyományokra emlékeztet, ahol a kötni és oldani kifejezéssel találkozunk. A héber rabbinikus háttérben ez a bírói megkülönböztetés nyelve: kijelenteni valakiről, hogy bűnei alól fel van oldozva, vagy meg van kötve a váddal. Jézus itt tanítványai egész közösségének ad megbízást: ők azok, akik hirdetik a megbocsátást azoknak, akik befogadják az evangéliumot, és ők azok is, akik – ugyanazzal az evangéliummal – ítéletet mondanak azokra, akik tudatosan elutasítják. Nem arról van szó, hogy az egyház önkényesen dönt arról, ki üdvözül és ki nem, hanem arról, hogy Jézus küldetésének kettős hatása (üdvösség és ítélet) most az egyház igehirdetésében folytatódik: aki hittel fogadja, az bocsánatot nyer, aki elutasítja, maga zárja ki magát.

Tamás alakjában a második jelenetben az a tanítvány lép elénk, aki nem volt jelen az első húsvéti estén. Az evangéliumban korábban is találkozunk vele mint hűséges, de pesszimista, lassan értő tanítvánnyal. Most radikálisan megfogalmazza, amit sok ember gondol: csak akkor hisz, ha a saját érzékeivel ellenőrizheti a feltámadás tényét, ha látja és meg is tapintja a sebeket. Nyolc nap múlva – a következő vasárnapon, amely az első keresztény Úr napja, és amelyhez valószínűleg a keresztény istentisztelet kezdettől kötődik – Jézus ismét ugyanúgy jelenik meg, zárt ajtók mögött, békeköszöntéssel. Most kifejezetten Tamáshoz fordul, és szóról szóra azt kínálja neki, amit ő feltételként szabott. Ezzel egyszerre mutatja meg, hogy ismeri a tanítvány belső vívódását, és egyszerre inti is: „Ne légy hitetlen, hanem hívő!” Az elbeszélés nem mondja, hogy Tamás ténylegesen megérintette volna Jézus sebeit; inkább az tűnik ki, hogy már maga a találkozás, Jézus személyes megszólítása elég volt ahhoz, hogy Tamás térdre boruló hittel vallja: „Én Uram, én Istenem!”

Ez a hitvallás az egész evangélium csúcspontja: itt mondja ki először egy ember teljes egyértelműséggel azt, amit a könyv elején a prológus állít: hogy Jézus nem csak Isten küldötte, hanem maga Isten. Ugyanakkor nem elvont dogmatikai definícióról van szó, hanem személyes ráhagyatkozásról. Tamás nem egy hittételnek hisz, hanem egy személynek adja át magát. Jézus válasza azonban már az olvasókhoz is szól: „Most már hiszel, mert láttál engem. Boldogok, akik nem láttak, és mégis hisznek.” Ezzel János azokra a nemzedékekre tekint, akik nem találkoztak a feltámadt Jézussal a maga érzékelhető valóságában. Az ő hitük az evangélium szavára, az apostoli tanúságtételre és a Szentlélek belső munkájára támaszkodik. Jézus boldognak mondja őket: nem azért, mert a bizonyítékok nélkülözése önmagában erény, hanem mert a hitnek van egy olyan formája, amely közvetlenül Jézus szavához és személyéhez tapad, nem szorul állandó külső bizonyításokra. Ez a látatlan hit nem gyengébb, hanem éppen hogy sajátos módon értékes Jézus szemében.

A fejezet végén János röviden összefoglalja evangéliuma célját: Jézus sok más jelet is tett, amelyek nincsenek megírva, de ezek azért lettek megírva, „hogy higgyétek: Jézus a Krisztus, az Isten Fia, és hogy a hit által életetek legyen az ő nevében.” A jel Jánosnál nem pusztán csoda, hanem olyan cselekedet, amely túlmutat önmagán, és feltár valamit Jézus személyéből és Isten üdvözítő tervéből. A feltámadás utáni megjelenések, különösen Tamás története is ilyen jel: nem csak arról szól, hogy tényleg él, hanem arról is, hogy ki ő valójában, és hogyan lehet vele kapcsolatba lépni.

Az evangélium célja kettős: egyrészt elvezetni azokat a hitre, akik még nem hisznek, másrészt elmélyíteni azok hitét, akik már Jézushoz tartoznak. A hit itt nem puszta vélemény vagy tanrendszer elfogadása, hanem belépés egy újfajta életbe: abba az örök életbe, amely már most megkezdődik, amikor az ember a feltámadt Krisztusra bízza magát és az ő Lelkének erejéből él.

Dr. Németh István