OLVASMÁNY a Jelenések könyvéből
Én, János láttam, hogy napkelet felől egy másik angyal száll fel. Nála volt az élő Isten pecsétje. Hangos szóval így kiáltott a négy angyalnak, akiknek hatalmuk volt arra, hogy ártsanak a földnek és a tengernek: „Ne ártsatok se a földnek, se a tengernek, se a fáknak, míg meg nem jelöljük homlokukon Istenünk szolgáit!”

Ekkor hallottam a megjelöltek számát: száznegyvennégyezren voltak Izrael fiainak minden törzséből.

Ezután akkora sereget láttam, hogy meg sem lehetett számlálni. Minden nemzetből és törzsből, népből és nyelvből álltak ott a trón és a Bárány előtt. Fehér ruhában voltak, a kezükben pálmaággal. Hangos szóval kiáltották: „Üdv Istenünknek, aki a trónon ül, és a Báránynak!” Az angyalok mind a trón, a vének és a négy élőlény körül álltak. Arcra borultak a trón előtt, és imádták az Istent: „Ámen. Áldás, dicsőség, bölcsesség, hála, tisztelet, hatalom és erő a mi Istenünknek örökkön-örökké! Ámen.”

Ekkor a vének közül az egyik megszólított, és megkérdezte tőlem. „Kik ezek a fehér ruhások és honnan jöttek?” Ezt feleltem: „Te tudod, uram!” Erre ő azt mondta: „Ezek a nagy szorongattatásból jöttek. Ruhájukat fehérre mosták a Bárány vérében.”

Jel 7,2-4.9-14

SZENTLECKE Szent János apostol első leveléből

Szeretteim! 

Nézzétek, mekkora szeretettel van irántunk az Atya: Isten gyermekeinek hívnak minket, és azok is vagyunk. A világ azért nem ismer minket, mert őt sem ismeri. Szeretteim, most Isten gyermekei vagyunk, de hogy mik leszünk, az még nem nyilvánvaló. Azt tudjuk, hogy ha ő megjelenik, hasonlók leszünk hozzá, mert látni fogjuk őt úgy, amint van. És mindenki, aki benne reménykedik, szentté lesz, ahogyan szent ő maga is.

1Jn 3,1-3

Evangélium Szent Máté könyvéből

Abban az időben: Jézus látva a tömeget, fölment a hegyre, leült, tanítványai pedig köréje gyűltek. Akkor szólásra nyitotta ajkát, és így tanította őket: 

„Boldogok a lélekben szegények, mert övék a mennyek országa. 
Boldogok, akik sírnak, mert ők vigasztalást nyernek.
Boldogok a szelídek, mert ők öröklik a földet.
Boldogok, akik éhezik és szomjazzák az igazságot, mert ők kielégítést nyernek.
Boldogok az irgalmasok, mert nekik is irgalmaznak.
Boldogok a tiszta szívűek, mert ők meglátják Istent.
Boldogok a békességszerzők, mert őket Isten fiainak fogják hívni. 
Boldogok, akiket üldöznek az igazságért, mert övék a mennyek országa.
Boldogok vagytok, ha miattam gyaláznak titeket és üldöznek, ha hazudozva mindenféle gonoszsággal vádolnak titeket. Örüljetek és ujjongjatok, mert nagy lesz a ti jutalmatok az égben.”

Mt 5,1-12a

November 1-jén, Mindenszentek főünnepén az Egyház mindazokat ünnepli, akik már eljutottak az Istennel való örök közösségbe. Nemcsak azokat a szenteket, akiket név szerint ismerünk, hanem azt a megszámlálhatatlan sokaságot is, akiknek életéről talán semmit sem tudunk, de akik már részesednek az üdvösség boldogságában. Az ünnep gyökerei a 4. századig nyúlnak vissza, amikor a keresztény közösségek közösen emlékeztek meg a vértanúkról. Nyugaton IV. Bonifác pápa 609-ben a Boldogságos Szűz Mária és az összes vértanú tiszteletére szentelte fel a római Pantheont. Az ünneplés később valamennyi szentre kiterjedt, és a 9. századra november 1-je vált általánosan elfogadott időpontjává. Mindenszentek tehát nem azonos a november 2-i halottak napjával. Míg halottak napján az elhunytakért imádkozunk, Mindenszentek ünnepén azoknak az örök boldogságát ünnepeljük, akik már Istennél vannak.

De mit jelent valójában szentnek lenni? Ha meghalljuk ezt a szót, többnyire rendkívüli emberekre gondolunk, akik különleges lelki életet éltek, nagy áldozatokat hoztak, esetleg vértanúhalált haltak. Könnyen kialakulhat bennünk az a kép, hogy az életszentség valamiféle kivételes teljesítmény, amelyre csak kevesen képesek. Mindenszentek ünnepének szentírási olvasmányai azonban egészen más nézőpontból közelítik meg ezt a kérdést. A Jelenések könyve megmutatja az üdvösség beteljesedését, János apostol első levele feltárja annak alapját, az evangéliumban pedig Jézus bemutatja, milyen élet jellemzi azokat, akik hozzá tartoznak.

Az olvasmány a Jelenések könyvének egyik legszebb látomását tárja elénk. János először egy angyalt lát, aki az élő Isten pecsétjével megjelöli Isten szolgáit. A pecsét az ókori világban a valakihez való tartozást és a tulajdonjogot fejezte ki. János látomásában ez a kép azt jelenti, hogy az ember Istenhez tartozik, és az ő oltalma alatt áll. Az angyal ezután száznegyvennégyezer megjelölt emberről beszél. Ezt a számot azonban nem szabad szó szerint értenünk, hiszen a Jelenések könyve rendkívül gazdag jelképekben. A száznegyvennégyezer a tizenkétszer tizenkettő és az ezer szorzataként Isten népének teljességét jelképezi. Nem azt akarja tehát meghatározni, hogy pontosan hány ember üdvözülhet, hanem azt fejezi ki, hogy Isten ismeri és számon tartja övéit.

A következő jelenet ezt a gondolatot még tovább szélesíti. János ugyanis már olyan hatalmas sereget lát, amelyet senki sem tud megszámlálni. A sokaság minden nemzetből, törzsből, népből és nyelvből áll. Ez a felsorolás az üdvösség egyetemességét hangsúlyozza: Isten meghívása nem korlátozódik egyetlen népre, társadalmi csoportra vagy történelmi korszakra. Az üdvözültek fehér ruhát viselnek, kezükben pedig pálmaágat tartanak. A fehér ruha a tisztaság és a feltámadt Krisztus életében való részesedés jelképe, a pálmaág pedig a győzelmet és az ünneplést fejezi ki. Amikor János megkérdezi, kik ezek az emberek, azt a választ kapja, hogy a nagy szorongattatásból érkeztek, és ruhájukat fehérre mosták a Bárány vérében (vö. Jel 7,14). A kép első hallásra különös, hiszen hogyan lehet egy ruhát vérrel fehérre mosni? A Bárány vére azonban Krisztus kereszthalálára utal, amely megtisztítja az embert a bűntől, és megnyitja előtte az örök életet. Az üdvözültek tehát nem saját erejükből jutottak el az életszentségre, hanem Krisztus megváltó művének köszönhetően, miközben a megpróbáltatások között is hűségesek maradtak hozzá.

A szentlecke, János apostol első levele, mintha éppen erre a gondolatra adna további magyarázatot: „Nézzétek, mekkora szeretettel van irántunk az Atya: Isten gyermekeinek hívnak minket, és azok is vagyunk” (1Jn 3,1). Érdemes különösen odafigyelnünk a mondat utolsó szavaira. János ugyanis nem azt mondja, hogy majd egyszer Isten gyermekei lehetünk, ha eléggé jól viselkedünk, hanem azt állítja, hogy már most azok vagyunk. Az Istennel való kapcsolatunk tehát nem egy távoli jutalommal kezdődik, hanem azzal az ajándékkal, amelyet Isten már megadott nekünk. Az apostol azonban hozzáteszi, hogy ennek a kapcsolatnak a teljességét még nem ismerjük. Már most Isten gyermekei vagyunk, de még előttünk áll az a beteljesedés, amikor megláthatjuk őt úgy, amint van, és hozzá hasonlóvá válhatunk. A keresztény remény tehát nem egyszerű várakozás arra, hogy majd a halál után valami jó történik velünk. Olyan remény, amely már most alakítja az életünket. Aki komolyan veszi, hogy Isten gyermeke, az igyekszik ennek a kapcsolatnak megfelelően élni. Az életszentség így nem az Istennel való kapcsolat megszerzésének ára, hanem annak gyümölcse.

Ezek után különösen érthetővé válik, hogy Mindenszentek ünnepén miért éppen a nyolc boldogságról szóló evangélium hangzik el. A Jelenések könyve megmutatta az üdvösség beteljesedését, a szentlecke pedig feltárta, hogy már most Isten gyermekei vagyunk. Az evangéliumban Jézus azt mutatja meg, milyen élet fakad ebből az istengyermeki kapcsolatból.

A mai evangéliumi szakasz Máté evangéliumának egyik legismertebb részlete, a hegyi beszéd kezdete. Jézus a tömeget látva fölmegy a hegyre, leül, tanítványai pedig köréje gyűlnek. A helyszín megválasztása korántsem mellékes. Az Ószövetségben Mózes a Sínai-hegyen kapta meg Istentől a törvényt. Máté evangéliumában Jézus hasonló helyzetben jelenik meg, de míg Mózes Isten törvényét közvetítette, Jézus saját tekintélyével tanít, és feltárja Isten akaratának teljesebb értelmét. Tanítása nyolc boldogsággal kezdődik, amelyek első hallásra meglehetősen különösnek tűnhetnek. Hogyan lehetnek boldogok a szegények, a sírók vagy az üldözöttek? Hiszen mi általában a biztonságot, az egészséget és a sikert kapcsoljuk a boldogsághoz. Az evangélium görög szövegében azonban a makariosz kifejezés nem elsősorban kellemes érzelmi állapotot jelent, hanem azt, hogy valakinek jó a helyzete, mert Isten ígérete vonatkozik rá. Jézus tehát nem azt állítja, hogy a szenvedés önmagában boldoggá teszi az embert, hanem azt, hogy Isten ígéretei a nehézségek között is reményt adnak.

Az első boldogság a lélekben szegényekről szól. A kifejezés az ószövetségi vallásosság világában gyökerezik, ahol a szegények és alázatosak azok, akik nem saját erejükben, hanem Istenben bíznak. A lélekben való szegénység tehát annak felismerése, hogy az embernek szüksége van Istenre. Ehhez kapcsolódik a sírók és a szelídek boldogsága. A síróknak adott vigasztalás ígérete Izajás próféta könyvét idézi fel (vö. Iz 61,1–3), ahol Isten megígéri, hogy helyreállítja mindazt, amit a szenvedés tönkretett. A szelídség pedig nem gyengeséget jelent, hanem olyan magatartást, amely nem erőszakkal és mások elnyomásával akar érvényesülni. A szelíd ember bízik abban, hogy végső soron Isten kezében van az igazság érvényre jutása.

A következő boldogságok már egyre inkább az ember magatartására és kapcsolataira irányítják a figyelmet. Jézus boldognak nevezi azokat, akik éhezik és szomjazzák az igazságot, vagyis olyan fontos számukra Isten akarata, mint az éhezőnek az étel vagy a szomjazónak a víz. Boldogok az irgalmasok, akik készek megbocsátani és segíteni másokon. Boldogok a tiszta szívűek, akik nemcsak külsőleg igyekeznek megfelelni a vallási előírásoknak, hanem őszinte szívvel fordulnak Istenhez. Végül boldogok a békességszerzők, akik nem pusztán elkerülik a konfliktusokat, hanem aktívan tesznek a megbékélésért. Jézus szerint éppen az ilyen emberek tükrözik vissza Isten magatartását. Ez a gondolat ismét visszavezet bennünket a szentleckéhez: ha már most Isten gyermekei vagyunk, akkor ennek a kapcsolatnak a mindennapi életünkben is meg kell nyilvánulnia.

A boldogságok sorát az igazságért üldözötteknek adott ígéret zárja. Jézus ezzel arra figyelmeztet, hogy az Isten akarata szerinti élet nem feltétlenül hoz elismerést vagy sikert, olykor éppen konfliktusokat eredményezhet. Amikor pedig közvetlenül tanítványaihoz fordul, világossá teszi, hogy a boldogságok nem egyszerűen általános erkölcsi tanácsok. A keresztény boldogság végső soron Jézus személyéhez és követéséhez kapcsolódik. Nem minden szenvedés teszi boldoggá az embert, hanem az a hűség, amellyel valaki a nehézségek ellenére is kitart Krisztus mellett. Éppen ezt láttuk a Jelenések könyvének fehér ruhás sokaságában is: a megpróbáltatások nem jelentették életük végső állomását, hanem Krisztus által eljutottak az örök boldogságra.

A nyolc boldogságot egy szép irodalmi szerkezet is összefogja. Az első és az utolsó ugyanazzal az ígérettel zárul: „övék a mennyek országa” (Mt 5,3.10). A közbeeső ígéretek, a vigasztalás, az irgalom, Isten látása és az istengyermekség mind ugyanarra a végső valóságra mutatnak: az Istennel való teljes közösségre. Figyelemre méltó, hogy a legtöbb ígéret jövő időben hangzik el, miközben a mennyek országáról Jézus jelen időben beszél. Isten országának ajándéka tehát már most megtapasztalható, de annak teljessége még előttünk áll. Pontosan ez a gondolat jelenik meg János apostol levelében is: már most Isten gyermekei vagyunk, de még nem nyilvánvaló, hogy mik leszünk.

Mindenszentek ünnepén tehát a három szentírási olvasmány egyetlen nagy gondolattá kapcsolódik össze. A Jelenések könyve megmutatja az üdvösség beteljesedését, a szentlecke feltárja ennek alapját, az evangélium pedig bemutatja, hogyan formálhatja át ez a remény a mindennapi életünket. A szentek nem azért jutottak el az életszentségre, mert soha nem követtek el hibát, vagy mert életük minden pillanatában tökéletesek voltak. Hanem azért, mert Isten kegyelmére támaszkodva újra és újra igyekeztek Krisztust követni. Közöttük bizonyára számtalan olyan ember is van, akinek életét egészen hétköznapi feladatok töltötték ki, és akiknek életszentsége nem rendkívüli tettekben, hanem a mindennapok hűségében mutatkozott meg.

Mindenszentek ünnepe ezért nemcsak a szentek múltbeli életéről és jelenlegi boldogságáról szól, hanem a mi jövőnkről is. Amikor megbocsátunk, amikor segítünk a rászorulón, amikor békét teremtünk magunk körül, vagy amikor a nehézségek ellenére is kitartunk Isten mellett, már azon az úton járunk, amelyről Jézus a hegyi beszédben tanít. Nem azért, mert ezekkel a cselekedetekkel kiérdemeljük az üdvösséget, hanem mert életünkben egyre inkább láthatóvá válik az a szeretet, amelyet Istentől kaptunk. Az életszentség ugyanis nem más, mint az Istennel való közösség, amely már itt, a földi életben elkezdődik, és az örök életben jut el a maga teljességére.

Dr. Németh István