Abban az időben így beszélt Jézus a zsidó tömeghez: „Én vagyok a mennyből alászállott, élő kenyér. Aki ebből a kenyérből eszik, örökké fog élni. Az a kenyér, amelyet én adok, az én testem a világ életéért.”
Vita támadt erre a zsidók között: „Hogyan adhatja ez testét eledelül nekünk?” Jézus így felelt nekik: „Bizony, bizony, mondom nektek: Ha nem eszitek az Emberfia testét, és nem isszátok az ő vérét, nem lesz élet bennetek. Aki eszi az én testemet, és issza az én véremet, annak örök élete van, és én feltámasztom őt az utolsó napon. Mert az én testem valóban étel, és az én vérem valóban ital. Aki eszi az én testemet, és issza az én véremet, az bennem marad, és én őbenne. Amint engem az élő Atya küldött, és én az Atya által élek, úgy az is, aki engem eszik, énáltalam él. Ez az égből alászállott kenyér! Nem az, amelyet atyáitok ettek és meghaltak! Aki ezt a kenyeret eszi, örökké él!” Így tanított Jézus a kafarnaumi zsinagógában.
Jn 6,51-58

 

Az úrnapi evangélium János 6. fejezetének csúcspontja: a manna-történet magyarázata – amit a korábbi részekben olvashattunk – itt fordul át Jézus testéről és véréről szóló, az első hallgatók (olvasók) számára megbotránkoztató beszédbe. Jézus az az égből alászállt kenyér, akit hittel befogadva az ember nem hal meg, hanem örökké él. Ezt a kijelentést viszi eucharisztikus irányba tovább az evangéliumi szakasz.

A fejezet elején Jézus úgy beszél: aki hozzá megy, nem éhezik, aki hisz benne, nem szomjazik. Ez most átfordul az enni és inni képébe. Ugyanarról beszél, csak sokkal erősebben: nem elég messziről csodálni a kenyeret, az élet valóban akkor kerül az emberbe, ha mintegy megeszi Krisztust, magába fogadja az ő odaadott életét. Az első keresztények és maga az evangélista sem tudta ezt a szöveget másként olvasni, mint az Eucharisztiára is gondolva, és abban látva ennek az evésnek-ivásnak a legmagasabb rendű, liturgikus megvalósulását.

Amikor Jézus kimondja, hogy a kenyér, amelyet ad, az ő teste a világ életéért, a hallgatóságban azonnal vita, sőt harag támad. Ahogyan a Kivonulás könyvében Izrael előbb zúgolódik, aztán már szinte perlekedik Istennel és Mózessel, úgy itt is a zúgolódásból nyílt összeütközés lesz. A kérdésük nagyon emberi: hogyan adhatja Jézus testét eledelül.

A zsidó fül számára különösen botrányos a vér ivásának gondolata is. A Törvény szerint még állat vérét sem volt szabad meginni, mert a vér Istené. Az, hogy valaki ember vérét igya, a legdurvább istengyalázásnak, már-már kannibalizmusnak tűnt. Ezzel a nyelvezettel a keresztények szinte kiteszik magukat a kannibalizmusról szóló vádaknak, mégis ragaszkodnak hozzá, mert valami létfontosságút akarnak kifejezni: azt a közösséget Krisztussal, ami egészen valóságos.

Ugyanakkor a szövegben a test és vér kifejezés a héber gondolkodásban a teljes embert jelenti. Aki eszi az Emberfia testét és issza az ő vérét, az nem egy részéhez, hanem teljes személyéhez kapcsolódik.

A görög szövegben a beszéd közben még egy lépés történik: János új igét vezet be az evésre. Nem azt a szót használja, amely az egyszerű evésre utal, hanem egy olyat, amely eredetileg a hangos, alapos rágást, majszolást jelölte. Nem kell ezt az igét túlhangsúlyozni, mert a hétköznapi nyelvben is egyszerű enni-ként működött, sőt az evangélium másik helyén is közönséges enni-ként szerepel. Mégis, itt nagyon is illik a kontextushoz: Jézus úgy beszél, hogy a hallgató ne tudja teljesen elspiritualizálni a mondatot. Nem valami spirituális csatlakozásról van szó, hanem valóságos, teljes részesedésről: Jézus teljesen át akarja adni magát és az embernek ténylegesen el kell fogyasztania őt.

Amikor Jézus azt mondja, hogy az ő teste valóban étel és az ő vére valóban ital, a valóban szó nem filozófiai ellentétet fejez ki a látszólagos és az igazi között, hanem azt, hogy Krisztus teste és vére betölti mindazt, amit az ételnek és italnak a legmélyebben tennie kell: életet ad. Minden más táplálék csak jelképe annak, amit ő egyedül képes megtenni. A pusztai manna is éhséget csillapított, de aki azt ette, végül meghalt. Aki viszont Jézust eszi, örökké él.

Az étel és ital képe azt is kifejezi, hogy az ember teljes bizalommal rábízza magát Krisztusra: úgy számít rá, mint aki valóban eltartja őt, ahogyan a mindennapi kenyér tartja fenn az életet. Ez a bizalom az Eucharisztiában válik a legkézzelfoghatóbbá: az ember szájával és testével veszi magához Krisztust, akinek testében és vérében az élet forrása van.

A csúcspont az a mondat, hogy aki eszi az ő testét és issza az ő vérét, az Jézusban marad, és Jézus is benne. Nem csak az Eucharisztia vételéről van szó önmagában, pusztán a külső cselekvés szintjén. A találkozás akkor lesz igazán valódi, ha az ember úgy tekint Jézus odaadott testére és vérére, mint arra a valóságra, amelyre az élete ráépül. Ez a gyakorlatban azt jelenti, hogy tőle várom az életem értelmét és irányát és kész vagyok ehhez igazítani a döntéseimet. Az Eucharisztia ennek a belső igennek a kifejezése.

A szakaszban újra és újra visszatér az ígéret: aki eszi az ő testét és issza az ő vérét, annak örök élete van és Jézus feltámasztja őt az utolsó napon. Az élet már most jelen van: aki Krisztusból él, abban már most ott van az a minőségű élet, amely nem szakad meg a halállal. Ez volt a fejezet korábbi, erősen a jelenre irányuló üzenete: aki hisz, annak örök élete van. Ugyanakkor ez az élet az utolsó napon bekövetkező testi feltámadásban teljesedik ki, amelyet Jézus saját hatalmával ad. Így az Eucharisztia nemcsak belső lelki erőforrás, hanem valóban a halálból való feltámadás ígéretének szentségi záloga is.

A végső megjegyzés szerint Jézus mindezt a kafarnaumi zsinagógában tanította. Ez az egyetlen hely a János evangéliumban, ahol ténylegesen zsinagógában tanítóként látjuk Jézust. A zsinagóga eredeti célja az Írások olvasása és magyarázata volt, nem az áldozatbemutatás. Éppen ezért különösen beszédes, hogy a test és vér szentségi beszéde ilyen igehirdető helyszínen hangzik el. Mintha az evangélista ezzel azt jelezné: ugyanabból a Krisztusból élünk az Ige asztalánál és az Eucharisztia asztalánál. A zsinagógai homília formája megmarad, de a tartalma már egy olyan közösség hitét tükrözi, amely az Úr halálát és feltámadását az Eucharisztiában ünnepli és tudja: aki ebből a kenyérből eszik, örökké él.

Dr. Németh István