Magyarok Nagyasszonya

Október 2-án délután a Szentatya felszólalásával kezdődött meg a Püspöki Szinódus XVI. Rendes Közgyűlése második ülésszaka a vatikáni VI. Pál teremben. Beszédében kiemelte, hogy a „megfelelő időben” újra és újra meg kell határozni, hogyan kell a püspöki szolgálatot kollegiálisan és szinodálisan gyakorolni. A Magyar Kurír írását tesszük közzé.

Az alábbiakban Ferenc pápa teljes beszédének fordítását közreadjuk.

Kedves Fivéreim és Nővéreim!

Amióta Isten Egyháza – 2021 októberében – „szinódusra hívatott egybe”, együtt tettük meg annak a hosszú útnak egy szakaszát, amelyre az Atyaisten mindig is hívja népét, elküldve az összes nép közé, hogy elvigye annak örömhírét, hogy Jézus Krisztus a mi békességünk (Ef 2,14), és megerősítve Szentlelkével küldetésében.

Ennek a szinódusi közgyűlésnek, melyet a Szentlélek vezet – aki „meghajlítja a merevet, felmelegíti a hideget, egyenesbe állítja a tévelygőt” – fel kell kínálnia hozzájárulását ahhoz, hogy missziós és szinodális Egyház jöjjön létre, mely ki tud lépni önmagából, és be tudja lakni a földrajzi és egzisztenciális perifériákat, figyelve arra, hogy mindenkivel kapcsolatot teremtsen Krisztusban, testvérünkben és Urunkban.

Van egy negyedik századi lelkiségi szerzőtől származó szöveg ([Alexandriai Makariosz]: Tizennyolcadik homília, 7–11, PG 34, 639–642), mely összefoglalja, mi történik, amikor a Szentléleknek lehetővé tesszük, hogy működhessen a keresztségtől fogva, mely mindenkinek egyenlő méltóságot ad. Az általa leírt tapasztalatok lehetővé teszik annak felismerését, hogy mi történt az elmúlt három évben, és mi történhet még ezután.

E lelkiségi szerzőnek a gondolatai segítenek megérteni, hogy

a Szentlélek biztos vezető, nekünk pedig az az első feladatunk, hogy megtanuljuk megkülönböztetni az ő hangját, mert ő mindenkiben és mindenben beszél: e szinódusi folyamat során megtapasztaltuk ezt.

A Szentlélek mindig kísér bennünket. Vigaszt nyújt a szomorúságban és a sírásban, különösen akkor, amikor – éppen az emberiség iránti szeretet miatt látva a nem jól menő dolgokat, az uralkodó igazságtalanságokat, a makacsságot, amellyel ellenezzük, hogy a rosszra jóval válaszoljunk, a nehezen menő megbocsátást, a bátortalanságot a béke keresésében – csüggedés kerít hatalmába bennünket, úgy tűnik számunkra, hogy nincs mit tenni, és átadjuk magunkat a kétségbeesésnek. Ahogyan a remény a legalázatosabb, mégis a legerősebb erény, úgy a kétségbeesés a legrosszabb, legerősebb rossz.

A Szentlélek letörli a könnyeket, és megvigasztal, mert Isten reményét közvetíti. Isten nem fárad el, mert a Szeretete nem fárad el.

A Szentlélek behatol abba a részünkbe, amely gyakran igencsak hasonlít a bírósági tárgyalóteremhez, ahol a vádlottakat magunk elé állítjuk, és ítéletet hozunk, többnyire elítélő ítéletet. Ez a szerző mondja a homíliájában, hogy a Szentlélek tüzet gyújt azokban, akik befogadják őt, „olyan nagy örömnek és szeretetnek a tüzét, hogy ha lehetséges lenne, mindenkit a szívünkbe fogadnának, jókat és rosszakat egyaránt, megkülönböztetés nélkül”. Ez azért van így, mert

Isten mindenkit befogad, mindig – ezt ne felejtsük el: mindenkit, mindenkit, mindenkit és mindig –, és mindenkinek új életlehetőségeket kínál, egészen az utolsó pillanatig. Ezért kell megbocsátanunk mindenkinek és mindig, tudva, hogy a megbocsátásra való készség a megbocsátás megtapasztalásából ered.

Csak egyvalaki nem tud megbocsátani, az, akinek nem bocsátottak meg. Tegnap, a bűnbánati virrasztás során ezt tapasztalhattuk meg. Bocsánatot kértünk, elismertük, hogy bűnösök vagyunk. Félretettük büszkeségünket, elszakadtunk attól a beképzeltségtől, hogy jobbak vagyunk másoknál. Alázatosabbak lettünk-e?

Az alázat is a Szentlélek ajándéka: kérnünk kell! Az alázat, ahogy a latin humilitas szó etimológiája mondja, visszaad bennünket a földnek, a humusnak, és emlékeztet bennünket eredetünkre, ahol a Teremtő lehelete nélkül élettelen sár maradtunk volna. Az alázat lehetővé teszi számunkra, hogy úgy tekintsünk a világra, hogy elismerjük: nem vagyunk jobbak másoknál. Ahogy Szent Pál mondja: „Ne legyetek magatokkal eltelve” (Róm 12,16). És nem lehetünk alázatosak szeretet nélkül.

A keresztényeknek olyanoknak kellene lenniük, mint azok a nők, akikről egyik szonettjében Dante Alighieri ír, olyan nők, akiknek szívében gyász van barátnőjük, Beatrice apjának elvesztése miatt: „Ti, akik alázatos tekintettel, lesütött szemmel, fájdalomról tanúskodtok” (Nuova vita [Új élet], XXII, 9). Ez az együttérző és közösségvállaló alázat azoké, akik mindenki fivérének és nővérének érzik magukat, akik ugyanazt a fájdalmat szenvedik, és akik mindenkinek a sebeiben és bajaiban Urunk sebeit és bajait ismerik fel.

Arra hívlak benneteket, hogy imádságosan elmélkedjetek ezen a szép lelki szövegen, és ismerjétek fel, hogy

az Egyház – semper reformanda – nem tud járni és megújulni a Szentlélek és az ő meglepetései nélkül;

anélkül, hogy hagyná, hogy a Teremtő Isten az ő két kezével – a Fiúval, Jézus Krisztussal és a Szentlélekkel – alakítsa, ahogyan azt Lyoni Szent Iréneusz tanítja (Adversus haereses [Az eretnekségek ellen], IV, 20, 1).

Amióta ugyanis Isten megalkotta a földből a férfit és nőt kezdetben; amióta Isten meghívta Ábrahámot, hogy áldás legyen a föld minden népének; és amióta meghívta Mózest, hogy vezesse át a sivatagon a rabszolgaságból kiszabadított népet; amióta Szűz Mária befogadta az Igét, ami őt Isten Fiának anyjává tette test szerint és Fia minden tanítványának anyjává; amióta a megfeszített és feltámadt Úr Jézus pünkösdkor kiárasztotta Szentlelkét – azóta úton vagyunk,

irgalmat nyertekként vándorlunk az Atya szeretettervének végső beteljesedése felé.

Ne felejtsük el ezt a kifejezést: irgalmat nyertek vagyunk!

Ismerjük az út szépségét és fáradalmait. Együtt járunk rajta, népként, mely a mai korban is az Istennel való bensőséges egységnek és az egész emberi nem egységének a jele és eszköze (Lumen gentium, 1). Ezt az utat minden jóakaratú emberrel együtt és minden jóakaratú emberért járjuk, akikben a kegyelem láthatatlanul munkálkodik (Gaudium et spes, 22). Az Egyház kapcsolati lényegéről meggyőződve járjuk, ügyelve arra, hogy a nekünk adott és a mi felelősségünkre és teremtőkészségünkre bízott kapcsolatok mindig Isten ingyenes irgalmasságának megnyilvánulásai legyenek. Az önmagát kereszténynek nevező ember, aki nem vállalja Isten ingyenességét és irgalmasságát, egyszerűen kereszténynek álcázott ateista. Isten irgalma megbízhatóvá és felelőssé tesz bennünket.

Nővéreim és fivéreim, annak tudatában járjuk ezt az utat, hogy napunknak, Krisztusnak a fényét kell visszatükrözünk, világító holdként, mely hűségesen és örömmel vállalja azt a küldetést, hogy a világ számára annak a fénynek a szentsége legyen, amely nem magunkból ragyog.

A Püspöki Szinódus XVI. Rendes Közgyűlése, mely most a második ülésszakához érkezett, eredeti módon mutatja meg Isten népének ezt az „együttjárását”.

A Szent VI. Pál pápa által követett sugallat, amikor 1965-ben létrehozta a Püspöki Szinódust, nagyon gyümölcsözőnek bizonyult. Az azóta eltelt hatvan év alatt megtanultuk, hogy a Püspöki Szinódusban olyan plurális és szimfonikus alanyt ismerjünk fel, amely képes támogatni a Katolikus Egyház útját és küldetését, hatékonyan segítve Róma püspökét az összes egyház és az egész Egyház közösségének szolgálatában.

Szent VI. Pál jól tudta, hogy „ez a szinódus, mint minden emberi intézmény, az idő előrehaladtával tökéletesíthető” (Apostolica Sollicitudo). Az Episcopalis communio kezdetű apostoli konstitúció nagyra kívánta becsülni a különböző – (rendes, rendkívüli, sajátos) szinodális közgyűlések tapasztalatait, a szinodális közgyűlést kifejezetten mint folyamatot és nem csak mint eseményt alakítva ki.

A szinodális folyamat egyben tanulási folyamat is, melynek során az Egyház megtanulja jobban megismerni önmagát és felismerni a lelkipásztori cselekvés azon formáit, amelyek a legjobban megfelelnek az Úr által rábízott küldetésnek.

Ez a tanulási folyamat a pásztorok, különösen a püspökök szolgálatának gyakorlási formáit is érinti.

Amikor úgy döntöttem, hogy e tizenhatodik közgyűlés teljes jogú tagjainak jelentős számú világi hívőt és megszentelt személyt (férfiakat és nőket), diakónusokat és papokat is meghívok, továbbfejlesztve azt, amit részben már az előző közgyűléseken is megvalósítottunk, ezt a II. Vatikáni Ökumenikus Zsinat által a püspöki szolgálat gyakorlásáról kifejtett felfogással összhangban tettem:

a püspök, a részegyház egységének forrása és látható alapja, csak Isten népében, Isten népével gyakorolhatja szolgálatát, azáltal, hogy előtte jár Isten népe rá bízott részének, a rá bízott hívek között és őket követve jár.

A püspöki szolgálatnak ezt az inkluzív felfogását úgy kell kinyilvánítani és felismerhetővé tenni, hogy közben két veszélyt is elkerüljünk: az első az absztraktság, mely megfeledkezik a helyek és kapcsolatok termékeny konkrétságáról, valamint minden egyes ember értékéről; a második veszély a közösség megbontása a hierarchia és a világi hívők szembeállításával. Semmiképpen sem arról van szó, hogy az egyiket a másikra cseréljük, felbuzdulva a kiáltástól: most mi jövünk! Nem, ez nem működik: „most mi, világiak jövünk”, „most mi, papok jövünk”, nem, ez nem helyes! Ehelyett az a feladatunk, hogy együttesen szimfonikus művészetet gyakoroljunk, olyan műalkotáson dolgozzunk, amely mindannyiunkat egyesít Isten irgalmasságának szolgálatában, a különböző szolgálatok és karizmák szerint, melyeknek a felismerése és előmozdítása a püspök feladata.

Az együttjárás – mindannyiunké, mindannyiunké, mindannyiunké! – egy olyan folyamat, amelyben az Egyház, tanulékonyan a Szentlélek működése iránt, fogékonyan az idők jeleire (Gaudium et spes, 4), folyamatosan megújul és tökéletesíti szentségi voltát, hogy hiteles tanúja legyen annak a küldetésnek, amelyre meghívást kapott, hogy a föld minden népét abba az egyetlen népbe gyűjtse, amelyet a történelem végére várunk, amikor Isten maga fog az általa előkészített lakomához ültetni bennünket (vö. Iz 25,6–10).

Ennek a tizenhatodik közgyűlésnek az összetétele tehát több mint esetleges tény. A püspöki szolgálat gyakorlásának olyan módját fejezi ki, amely összhangban van az egyházak élő hagyományával és a II. Vatikáni Zsinat tanításával: a püspök, mint minden más keresztény, sosem gondolhat magára „a másik nélkül”.

Ahogy senki sem üdvözül egyedül, úgy az üdvösség hirdetésének is mindenkire szüksége van, és arra is szükség van, hogy mindenki meghallgatásra találjon.

Az, hogy a Püspöki Szinódus közgyűlésén olyan tagok is jelen vannak, akik nem püspökök, nem csökkenti a közgyűlés „püspöki” dimenzióját. Ezt azért mondom, mert bizonyos morgolódások itt-ott némi vihart kavartak. Még kevésbé korlátozza vagy csorbítja az egyes püspökök és a püspöki testület saját tekintélyét. Inkább azt jelzi, hogy a püspöki hatalom gyakorlásának milyen formát kell öltenie egy olyan Egyházban, amely tudatában van annak, hogy lényegénél fogva kapcsolati s ezért szinodális jellegű. A kapcsolat Krisztussal és a kapcsolat mindazok között, akik Krisztusban vannak – azok között, akik már benne vannak, és azok között, akik még nincsenek benne, de akiket az Atya vár –, megvalósítja az Egyház lényegét, és mindenkor alakítja az Egyház formáját.

A püspöki szolgálat „kollegiális” és „szinodális” gyakorlásának különböző formáit – a megfelelő időben – meg kell határozni (a részegyházakban, az egyházak csoportjaiban, az egész Egyházban), mindig tiszteletben tartva a hit letéteményesét és az élő hagyományt, mindig válaszolva arra, amit a Lélek kér az egyházaktól az adott időszakban és a különböző kontextusokban, amelyekben élnek. És ne felejtsük el, hogy

a Lélek a harmónia. Gondoljunk arra a pünkösdi reggelre: óriási zűrzavar volt, de ő harmóniát teremtett abban a zűrzavarban.

Ne felejtsük el, hogy ő maga a harmónia: ez nem mesterkélt vagy pusztán az értelmünket érintő harmónia; ez mindent átfog, ez egzisztenciális harmónia.

A Szentlélek teszi lehetővé, hogy az Egyház örökké hűséges legyen az Úr Jézus Krisztustól kapott megbízatásához, és hogy örökké hallgasson az ő szavára. Ő vezeti el a tanítványokat a teljes igazságra (Jn 16,13).

Ő vezet minket is, akik

a Szentlélekben összegyűltünk ezen a közgyűlésen, hogy három évnyi út után választ adjunk arra a kérdésre: „hogyan legyünk missziós szinodális Egyház”, hozzátenném: és irgalmas Egyház.

Reménnyel és hálával teli szívvel, tudatában a rátok (és ránk) bízott, magas követelményeket támasztó feladatnak, kívánom mindnyájatoknak, hogy készségesen nyíljatok meg a Szentlélek működése előtt, aki a mi biztos vezetőnk és vigasztalásunk. Köszönöm!

Fordította: Tőzsér Endre SP/Magyar Kurír
Fotó: Vatican Media

Öröm-hír sajtóiroda/Debrecen-Nyíregyházi Egyházmegye