Abban az időben: Jézus meglátta a tömeget, és megesett rajta a szíve, mert olyan kimerültek és levertek voltak, mint a juhok, amelyeknek nincsen pásztoruk. Így szólt tanítványaihoz: „Az aratnivaló sok, de a munkás kevés. Kérjétek az aratás Urát, küldjön munkásokat aratásába.” Majd odahívta magához tizenkét tanítványát, és megadta nekik a hatalmat, hogy kiűzzék a tisztátalan szellemeket, és meggyógyítsanak minden bajt és minden betegséget.
A tizenkét apostol neve a következő: Az első Simon, más néven Péter, azután a testvére, András, Zebedeus fia Jakab, és testvére, János, továbbá Fülöp és Bertalan, Tamás és Máté, a vámos; Alfeus fia Jakab, Tádé, a kánaáni Simon, és végül karióti Júdás, aki később elárulta őt. Ezt a tizenkettőt küldte Jézus, és megparancsolta nekik: „Ne lépjetek a pogányokhoz vezető útra, s a szamaritánusok városába be ne térjetek. Menjetek inkább Izrael házának elveszett juhaihoz. Menjetek, és hirdessétek, hogy elközelgett a mennyek országa. Gyógyítsátok a betegeket, támasszatok fel halottakat, tisztítsátok meg a leprásokat, űzzétek ki a gonosz szellemeket.

Ingyen kaptátok, ingyen is adjátok!

(Mt 9,36-10,8)

 

A mai evangélium középpontjában Jézus tekintete áll. Nem elvont tanítást kapunk, hanem azt látjuk, hogyan néz Jézus az emberekre, és mit tesz utána.

„Jézus meglátta a tömeget, és megesett rajta a szíve, mert olyan kimerültek és levertek voltak, mint a juhok, amelyeknek nincsen pásztoruk.”

Az evangélium itt egy nagyon erős szót használ: olyan belső, zsigeri megrendülést, együttérzést jelent, amely nem áll meg az érzelemnél, hanem cselekvésbe fordul át. Jézus nem hideg szemmel elemzi Izrael vallási, társadalmi állapotát, hanem szíve közepéig megérzi népe kimerültségét, szétszórtságát, irányvesztettségét.

A kép, amit használ: „juhok, amelyeknek nincs pásztoruk”. Ez az Ószövetség nagy szava: Isten úgy néz népére, mint nyájára, és fáj neki, hogy a pásztorok – a vezetők – nem vezetik, hanem elhanyagolják őket. A próféták ezt a képet használják, amikor arról beszélnek, hogy Izrael szanaszét hányódik, mert vezetői cserbenhagyták. Jézus ebben a hagyományban áll, de most Ő maga jelenik meg mint a várt pásztor: Ő az, aki összegyűjti a szétszórt, elgyötört juhokat.

Ez a kép rólunk is szólhat talán. A kimerült és levertek állapota lehet testi, lelki, hitbeli: fáradtság, kiégés, erkölcsi bizonytalanság, zűrzavar. Az evangélium első mondata azt üzeni: Jézus nem ítélkező tekintettel néz erre, hanem mély, cselekvő együttérzéssel. A keresztény pásztorolás innen indul: nem programból, hanem Jézus szívének mozdulatából.

Jézus ezután két képet kapcsol össze: a pásztor nélkül maradt nyájat és az érett aratást.

„Az aratnivaló sok, de a munkás kevés. Kérjétek az aratás Urát, küldjön munkásokat aratásába.”

Az Ószövetségben az aratás legtöbbször az ítélet, az utolsó rendezés képe: amikor Isten „learatja” a földet, elválasztja a jót a rossztól. Jézus most ugyanezt a képet veszi elő, de egy sajátos hangsúllyal: az aratás az emberek megmentését jelenti, bevonásukat Isten uralmába. A kép súlya megmarad: ez eszkatologikus idő, utolsó idők – Isten országa közel van –, de most az a kérdés áll elöl, hogy kiket sikerül betakarítani a mennyek országába.

Eddig egyetlen aratómunkás volt: maga Jézus. Most eljön az a pont, amikor bevon másokat: a tanítványokat. Figyeljük meg a sorrendet: először nem azt mondja: „Menjetek!”, hanem: „Kérjétek az aratás Urát…”. A misszió nem emberi ötlet, hanem válasz az imádságra és Isten döntésére. Az a közösség, amely komolyan veszi Jézus látását a kimerültekről és levertekről, először térdre ereszkedik: kér munkásokat, és készen áll arra, hogy ő maga is válasz legyen erre az imádságra.

„Majd odahívta magához tizenkét tanítványát…”

A tizenkettő száma nem véletlen: az Izrael tizenkét törzsére utal. Jézus egy új, eszkatologikus Izrael magját gyűjti maga köré. Nem törzsi származás szerint, hanem saját hívásával hoz létre egy új tizenkettőt. Ezzel azt jelzi: elkezdődött az a végidő, amelyben Isten újra összegyűjti népét.

Fontos, hogy az evangélium itt név szerint sorolja őket. Ez a lista egyfajta történeti híd: megmutatja, hogy Jézus műve nem szétfolyó szellemi áramlat, hanem konkrét emberekre bízott, továbbadható, tanúsított örökség. Ők azok, akik egyszerre tartoznak Jézus földi korszakához és a későbbi Egyház idejéhez: hidak a Jézus-kor és az egyház-kor között.

Különös a kettősség: egyfelől semmi nem indokolja érdemük szerint a kiválasztásukat – az evangélium nem sorolja fel érdemeiket –, másfelől Jézustól hivatalosan hatalmat kapnak: „meghatalmazta őket, hogy kiűzzék a tisztátalan szellemeket, és meggyógyítsanak minden bajt és minden betegséget.” A forrás egyértelmű: minden hatalmuk Jézustól származik.

„Ne lépjetek a pogányokhoz vezető útra, s a szamaritánusok városába be ne térjetek. Menjetek inkább Izrael házának elveszett juhaihoz.”

Itt feszültséget érzünk: hogyan fér össze a csak Izraelre korlátozott misszió azzal, hogy ugyanebben az evangéliumban a végén minden nemzet tanítványává tételéről lesz szó? A kulcs az időrendben van.

Jézus messiási küldetése az első szakaszban kifejezetten Izraelhez kötődik. Isten ígéretet tett népének, és hűséges ehhez: először saját népét keresi, őket hívja megtérésre, őket gyógyítja, nekik hirdeti: „Elközelgett a mennyek országa.” Ez nem kirekesztés, hanem az üdvtörténet rendje: először a ház népe. A tanítványok most ebbe a szakaszba kapcsolódnak be: a Messiás Izraelhez küldött szolgálatába.

A parancs konkrét formája is ezt tükrözi: földrajzilag is behatárolt küldetés (Galilea, Izrael városai), tisztázott címzett (Izrael háza), későbbi tágulással a nemzetek felé. Így válik világossá, hogy a népek missziója nem Izrael helyettesítése, hanem folytatás – az eredeti ígéretek beteljesedése tágabb körben.

A címzés így hangzik: „Izrael házának elveszett juhaihoz”. Itt az elveszett nem néhány különös bűnös csoportra szűkül, hanem az egész nép állapotára alkalmazható. A pásztor nélküli tömeg (9,36) és az „elveszett juhok” (10,6) ugyanannak a diagnózisnak két megfogalmazása: Izrael egésze rászorul messiási vezetőre, gyógyításra, megtérésre.

„Menjetek, és hirdessétek, hogy elközelgett a mennyek országa. Gyógyítsátok a betegeket, támasszatok fel halottakat, tisztítsátok meg a leprásokat, űzzétek ki a gonosz szellemeket.”

A tanítványok nem saját üzenetet visznek, hanem betű szerint ugyanazt, amit Jézus és korábban Keresztelő János hirdetett: „Elközelgett a mennyek országa.” Az ige azonos, a tartalom azonos, a hangsúly azonos: Isten uralma belépett a történelembe, ezért döntés, megtérés, új élet szükséges. A különbség csak az, hogy most ez az ige már nemcsak Jézus száján hangzik el, hanem az övéién keresztül is.

Ugyanez igaz a tettekre: ami Jézusnál fejezeteken át konkrét csodaként állt előttünk (gyógyítás, ördögűzés, leprások tisztítása, halott feltámasztása), most parancs formájában jelenik meg: „ti is tegyétek”. A tanítványok küldetése nem kevesebb, mint Jézus szolgálatának meghosszabbítása. Amit a Mester tesz, azt, saját módjukon, a tanítványoknak is tenniük kell.

Az, hogy a halottak feltámasztása ilyen természetes módon kerül a listába, mutatja: itt nem egy átlagos, nyugodt történelmi korszakról van szó, hanem eszkatologikus, végidős időről. Isten országa érintkezik e világgal, a halál és élet határai is Isten kezébe kerülnek. A parancs ereje nem abban áll, hogy minden történeti részlet minden korban szó szerint ismétlődjön, hanem abban, hogy kimondja: az egyház küldetése a végsőkig Jézus küldetéséhez kötött.

A nagy missziós parancs záró mondata nagyon egyszerű, mégis kulcs: „Ingyen kaptátok, ingyen is adjátok!”

Isten királyi uralmának igéje, Jézus gyógyító és szabadító hatalma a tanítványok számára ajándék. Nem ők érdemelték ki, nem ők termelték meg, nem ők birtokolják. Amit ingyen kapunk, azt nem tehetjük áruvá. A misszió, a lelkipásztori szolgálat, a szentségek közvetítése, a tanítás – mindez nem lehet kereskedelem tárgya. Jézus egyértelműen elhatárolja tanítványait attól a világtól, ahol a vándorfilozófusok, tanítók, csodadoktorok pénzért árulták bölcsességüket, gyógyításukat.

Ez nem azt jelenti, hogy a munkás ne lenne „méltó a maga bérére”, de azt nagyon hangsúlyozza: a kegyelmet, az igehirdetést, a gyógyítás szolgálatát nem lehet díjszabáshoz kötni. A tanítvány úgy ad, ahogy kapott: ajándékként.

Jézus ma is úgy néz a tömegre, a társadalomra, az egyházon belüli és kívüli emberekre, mint fáradt, kimerült, irányt vesztett juhokra. A keresztény tekintet akkor evangéliumi, ha osztozik ebben az együttérzésben, és nem cinikus, nem lemondó. Az aratás ma is sok: saját környezetünkben is látható, mennyi ember keres, mennyi kérdés, mennyi seb van. Az első válasz nem szervezés, hanem imádság: „Kérjétek az aratás Urát…” A hivatásokért, a hiteles pásztorokért, keresztény testvérekért mondott imádság nem mellékes témája az Egyháznak, hanem Jézus kifejezett parancsa. A Tizenkettő ma is a híd: az apostolok tanúsága, tanítása az alap, amelyhez kötődve maradunk Krisztushoz kötve. A katolikus egyház apostolisága itt gyökerezik: nem egy új vallási projekt, hanem a Tizenkettőre épülő, tőlük továbbörökített közösség. A csak Izraelhez szóló küldetés és a minden nemzethez szóló parancs egyszerre emlékeztet Isten hűségére (nem hagyta el Izraelt) és egyetemes szeretetére (minden népet magához hív). Az „ingyen kaptátok, ingyen adjátok” különösen kérdez rá ma minden egyházi szolgálat lelkületére: ajándékként, kegyelemként élem meg, amit kaptam, vagy birtokként? Ajándékként adom tovább, vagy hatalmi pozícióként kezelem?

Jézus ebben a szakaszban két mozdulatot tesz: ránéz a tömegre, és ránéz a tanítványokra. Először a nép nehézsége érinti meg, aztán a tanítványok felé fordul: „Kérjétek… Menjetek…”

Egyrészt azok vagyunk, akikre Jézus együttérző tekintete esik – „kimerültek és levertek” –, másrészt azok, akiket Ő felébreszt és elküld – saját életállapotunkban, hivatásunkban – az aratásba. Az evangélium ma is ezzel a kettős hívással szólít: engedd, hogy Jézus megeső szíve rád is rátekintsen, és engedd, hogy ugyanaz a szív rajtad keresztül mások felé is megmozduljon.

Dr. Németh István