A KÉSZ Nyíregyházi Csoportja 2026.04.15-én tartotta soron következő összejövetelét, melynek meghívott vendége, előadója, CSORDÁS GÁBOR, a nyíregyházi Magyarok Nagyasszonya – főplébánia plébánosa, pasztorális helynök volt. A meghívást elfogadó tagság érdeklődéssel várta a „GYERTEK, ATYÁM ÁLDOTTAI,….. – JÉZUS ÉS A SZEGÉNYEK” című előadást.
E jó ügyre szánt idő lelkiekben is bőséges gazdagodást nyújtott a megjelenteknek, hisz megerősödhettünk a segítségnyújtás fontosságában. Abban, hogy a rászoruló mindig tükröt tart elénk, melyben megláthatjuk a saját esendőségünket is. A bajában mindenkit az odafordulással, emberi interakciók során tudjuk segíteni, ahogy azt Jézus is tette. Akkor ér célt a szándékunk, ha szeretettel tesszük, és minden rászorulóban Jézus Krisztust látjuk meg. – csengett ki Csordás Gábor atya mondataiból.
Szokásunkhoz híven, az Úr imádságával kezdtük az alkalmat, majd Gábor atya annak egy sorával vezette át a figyelmet az előadására. „Mindennapi kenyerünket add meg nekünk ma;”
A mindennapi kenyér lételemünk, mindennapjaink nem elhanyagolható része. Ez a tény életünkben lépten nyomon megjelenik, akár az utcán, de még a templom előtt is, mikor koldusokkal találkozunk az ajtóban.
Előadónk hangsúlyozta, hogy a téma feldolgozásában főként a gyakorlati megközelítést tartja fontosnak, annál is inkább, mert öt évig volt a Karitász igazgatója az egyházmegyében, sokat látott, sokat tapasztalt a segítségnyújtásban. Ott nagy hangsúlyt helyeztek a rászorulók megsegítése mellett a velük foglalkozók, az önkéntes segítők lelkének ápolására is.
A téma elméleti, teológiai háttereként a Szentírás szolgált, miszerint az Úr gazdag világot teremtett, de megjelent a bűn, minden rossznak az eredete, így a legtöbb társadalmi probléma, a szegénység, a bűnből, a hanyagságból származott az idők során. A bűn nyomán megjelenő egyenlőtlenség, társadalmi tagozódás ellen a próféták emelték fel leghamarabb a hangjukat, akik maguk is szegénységben éltek. Vallották, hogy a legszebb formája az Isten tiszteletének, ha az ember az emberrel, az ő testvérével emberként bánik.
Az Ószövetségben is megjelenik az, hogy az ember legalább az Istenre való tekintettel bánjon jól a társával. Ez a gondolat megy tovább odáig, hogy Jézus azonosítja magát a szegényekkel és azt mondja, hogy „mert amikor éhes voltam, enni adtatok nekem. Amikor szomjas voltam, inni adtatok.” Máté 25,35.
A szentek legendáiban is úgy jelenik meg az Úr Jézus, mint rászoruló, pl. Teréz anya meghívásában, aki hallja Jézus szavát, hogy „szomjazom”, és „csak” egy haldoklót lát az út szélén, vagy Szt. Erzsébet legendájában, ahol a férje Krisztust látja a felhajtott takaró alatt. Ezen legendák Krisztusnak azt a kijelentését tükrözik, hogy akit ott látsz rászorulóként, az engem hordoz. Ezért nem mindegy, hogy bánunk vele. Elfordulunk, vagy odafordulunk hozzá.
A karitász alapelve,- folytatta Gábor atya – hogy nemcsak anyagi szegénység létezik, – mint ahogy arról már Ferenc pápa is, és Leó pápa is beszélt, – hanem van erkölcsi, intellektuális, művészeti, kapcsolati szegénység is.
Észre kell vennünk, hogy magunk is szegények vagyunk. A rászorulóban a Jóisten tükröt tart elénk a magunk szegénységében, amiben meg kell látnunk, hogy mindannyian rászorulók vagyunk. Pál apostol is arról ír, hogy rászorulunk Isten irgalmára. Ez az ember részéről alázatot követel: én sem vagyok több, vagy jobb. Emiatt mi, emberek, rászorulunk egymásra.
Isten, a másoknak nyújtott segítségünk által lehetőséget ad az érdemszerzésre, hogy közelebb jussunk az üdvösséghez. Egy család, aki egy fogyatékkal élő gyereket nevel, sokkal közelebb jut az üdvösséghez, mint aki egészséges gyerekekkel, úgymond könnyebben éli az életét.
Isten közösségben lát bennünket. Azáltal, hogy odafordulunk, a szemébe nézünk a rászorulónak, Jézus példáját követjük, mert Ő mindig emberi interakcióval válaszolt a szükségre: megérintette a holttestet, megérintette a vakot, szóba elegyedett a leprásokkal…. Ez azt a tapasztalást erősíti, hogy gazdagodnak, akik adnak, több lesz, aki tud magából adni.
Nagy feladat a rászorulókkal való foglalkozásban, hogy feltétel nélkül kell odafordulni, segíteni, de ez akkor hatékony, ha mindezt okosan tesszük, ami által valóban előrébb jut a rászoruló. Ez minden karitatív munka nagy dilemmája. Hogy tudunk okosan adni?- veti fel a kérdést az előadó.
Erre ismét a Szentírás segítségével kereste a választ Gábor atya:
ApCsel. 3,6: Péter és János felment a templomba a délutáni imádkozás idejére, három órára. Arra vittek egy születése óta sánta férfit, akit mindennap letettek a templomnak abba a kapujába, amelyet Ékes-kapunak hívtak, hogy alamizsnát kérjen a templomba menőktől. Amikor meglátta, hogy Péter és János be akar menni a templomba, alamizsnát kért tőlük. Péter pedig Jánossal együtt rátekintett, és azt mondta: Nézz ránk! Ő felnézett rájuk, remélve, hogy kap tőlük valamit. Péter így szólt hozzá: Ezüstöm és aranyam nincsen, de amim van, azt adom neked: a názáreti Jézus Krisztus nevében kelj fel, és járj! És jobb kezénél fogva felemelte, annak pedig azonnal megerősödött a lába és a bokája, felugrott, talpra állt, és járt.
Ebben a szakaszban minden benne van, amit egy jól működő segítségről tudnunk kell. Aki már próbált segíteni, rájöhetett, hogy a Jóisten segítsége, kegyelme nélkül ez nem megy. Aki tartósan nyújt segítséget, de mégsem fárad, annál észre kell vennünk, hogy ehhez már a Jóistentől kap segítséget. Ott már ember feletti erő szükséges, a szó legszorosabb értelmében.
A kezdő igeszakasz karitatív vonatkozásait tovább magyarázta Gábor atya, miszerint ennek a koldusnak már volt egy „szociális” segítsége, aki mindennap odajuttatta a templom kapujához. Az apostolok, azzal, hogy azt mondták neki- Nézz ránk!- emberi kapcsolatot kerestek a koldussal. Ma mi egy jóléti társadalomban élünk, ahol kicsit elsikkad a segítés emberi oldala. A karitász esetében is a legnagyobb próbatétel, hogy emberi segítséget nyújtsanak. pl. A kárpátaljai menekültek esetében is az számított igazi nagy segítségnek, -mikor az idejét, fáradságát nem kímélve,- a segítő elkísérte a hivatalokba a papírokat intézni, segített munkát keresni a rászorulóknak….
A karitász kétirányú segítséget nyújt – folytatta mondandóját. Egyrészt krízis segítséget: leég a háza, a vihar elviszi a tetőt, börtönbe kerül az apa… Ezt gyorsan meg lehet oldani anyagi, tárgyi segítséggel.
A másik a hosszú távú segítségnyújtás, amikor kitartóan állunk valaki mellett. Ez sokkal nehezebb munka, de sokkal nagyobb kincs, mikor valaki mögé tartósan odaállnak. Sok, nehéz körülmények között nevelkedő, sikeres ember mögött is volt valaki, aki tartósan mellé állt, segítette, talán noszogatta időnként.
A krisztusi szeretet lényege abban áll, hogy van-e, aki áldozatot hozzon a rászorulóért, rááldozza az idejét, pénzét, figyelmét. Amíg nincs meg ez az áldozathozatal, addig a segítség nem az igazi. Gondoljunk az özvegyasszony két fillérjére, aki a többi adományozóval szemben, – akik a fölöslegükből adtak- mindenét odaadja ezzel meghozva a legnagyobb áldozatot.
Gábor atya jó szívvel idézi Barsi Balázs atyát, aki azt mondja, hogy a szeretet pazarló.
Ezt a nemes gondolatot János 12. evangéliumával bontja ki. „Jézus tehát hat nappal a páska ünnepe előtt elment Betániába, ahol Lázár élt, akit feltámasztott a halottak közül. Vacsorát készítettek ott neki, és Márta szolgált fel, Lázár pedig egyike volt azoknak, akik Jézussal együtt ültek az asztalnál. Mária ekkor elővett egy font drága valódi nárdusolajat, megkente Jézus lábát, és hajával törölte meg; a ház pedig megtelt az olaj illatával. Tanítványai közül az egyik, Júdás Iskáriótes, aki el akarta őt árulni, így szólt: Miért nem adták el inkább ezt a kenetet háromszáz dénárért, és miért nem juttatták az árát a szegényeknek? De nem azért mondta ezt, mintha a szegényekre lett volna gondja, hanem azért, mert tolvaj volt, és a nála levő erszényből elszedegette, amit beletettek.”
Barsi Balázs atya szerint ez az igeszakasz is azt bizonyítja, hogy a szeretet pazarló. Isten is ránk pazarolta a szeretetét, mikor megteremtette a világot. Akkor jó a szeretet, ha gazdaságilag, józan ésszel megmagyarázhatatlan.
Visszatér az Apostolok történetére, a csodatevésre. Meggyógyítják a sántát, de valószínű, hogy nagyobb volt a lelki gyógyulás az esetében azzal, hogy ránéztek, foglalkoztak vele. Az Úr Jézus mindig együtt gyógyítja a testet és a lelket. Fontosnak tartja a közösségbe való visszahelyezést, pl. a leprásnál, hogy menjen, és mutassa meg magát a papoknak, mert ha ők gyógyultnak mondják, visszamehet a közösségébe.
A béna meggyógyításának következménye, hogy a kívülállók, akik látták, dicsérték az Istent.
Gábor atya záró gondolataiban nemes útravalót nyújt számunkra:
Ha szeretettel fordulunk a másik ember felé, ha meglátjuk benne az Úr Jézust, eleget teszünk a feladatunknak. Keresztény siker az, hogy a szeretetért, az Úr Jézusért nyújtunk segítő kezet. Tanuljunk Krisztustól, ismerjük fel, hogy mi attól vagyunk többek, hogy tudjuk, honnan kell töltekezni.
