Abban az időben így szólt Jézus:
„Bizony, bizony, mondom nektek: Aki nem a kapun megy be a juhok aklába, hanem máshol, az tolvaj és rabló. Aki viszont az ajtón megy be, az a juhok pásztora. Az őr ajtót nyit neki, a juhok pedig hallgatnak szavára. Nevükön szólítja juhait, és kivezeti őket. Miután mind kivezette, előttük halad, és a juhok követik, mert ismerik a hangját. Az idegent nem követik, sőt elfutnak tőle, mert az idegen hangját nem ismerik.”

Jézus ezt a hasonlatot mondta nekik, de ők nem értették meg, hogy miről beszél.

Jézus ezért így folytatta: „Bizony, bizony, mondom nektek: Én vagyok az ajtó a juhok számára. Akik előttem jöttek, azok tolvajok és rablók. Nem is hallgattak rájuk a juhok. Én vagyok az ajtó: aki rajtam keresztül megy be, az üdvözül, ki- és bejár, s legelőre talál. A tolvaj csak azért jön, hogy lopjon, öljön és pusztítson. Én azért jöttem, hogy életük legyen, és bőségben legyen.”

(Jn 10,1-10)

 

Ebben a részben Jézus egy nagyon egyszerű keleti képből indul ki. Éjszaka a juhok egy közös akolban vannak, fallal körülvéve, kapuval, kapuőrrel. Reggel jön a pásztor. A kapus beengedi, mert joga van bemenni: a juhok az övéi. A juhok hallják a hangját, felismerik, és követik, amikor kivezeti őket legelőre. Az idegen hangjától viszont megijednek, nem bíznak benne, elfutnak tőle. Aki pedig nem a kapun át próbál bejutni, hanem a falon mászik át, az nem pásztor, hanem tolvaj: nincs joga a nyájhoz, csak kihasználni akarja.

János ehhez hozzáteszi: „Jézus ezt a hasonlatot mondta nekik, de ők nem értették, hogy miről beszél.” Vagyis: Jézus képet mond, nem szó szerint beszél, és a képnek mélyebb értelme van, de ezt a hallgatók nem látják át. A pásztoros jelenet önmagában világos, amit nem értenek, az az, hogy kire vonatkozik: ki a pásztor, kik a juhok, kik a tolvajok. Nem tudják összekötni a hétköznapi történetet Jézus személyével és saját helyzetükkel. Ezért Jézus a következő lépésben már nyíltan önmagára alkalmazza a képet.

Az egész értelmezéséhez az Ószövetség ad keretet. Isten többször mint pásztor mutatkozik be (Zsolt 23; Ez 34) és a nép vezetői is pásztorok a bibliai hagyományban. Ezekiel 34 különösen éles: Isten elítéli a rossz pásztorokat, akik magukat hizlalják, a nyájat szétszórják, és megígéri, hogy ő maga keresi meg juhait, és szolgáját, Dávidot – a Messiást – adja nekik pásztorul. Jézus ebbe a vonalba lép bele, amikor a jó pásztor képét használja: ő az, akit az Atya küld, aki a juhokat nem kihasználja, hanem értük él és értük adja az életét.

„Nevükön szólítja juhait, és kivezeti őket” – itt nem azon van a hangsúly, hogy minden báránynak beceneve volt, hanem azon, hogy Jézus személyesen ismeri az övéit. „Az övéi” nem arctalan tömeg, hanem konkrét emberek, akiket az Atya neki adott. Ezért követik: ismerik a hangját, vagyis a tapasztalat alapján tudják, hogy ebben a hangban meg lehet bízni. „Az idegent nem követik, sőt elfutnak tőle” – ez a tanítványi lét lényege: gyakorlatban különbséget tenni Jézus hangja és az idegen hangok között.

Amikor kiderül, hogy a hallgatók nem értik, mit akar mondani, Jézus belelép a képbe, és kimondja: „Bizony, bizony, mondom nektek: Én vagyok az ajtó a juhok számára.” Itt jelenik meg az ajtó motívum, ami eredetileg csak a történet része volt (a pásztor a kapun át megy be, a tolvaj máshol). Most Jézus ezt a motívumot önmagára alkalmazza, ami elsőnek megdöbbentően hathat. Ez az „ajtó”-kép nagyon közel áll a Jn 14,6-hoz: „Én vagyok az út… senki sem jut az Atyához, csak énáltalam.”

Mit jelent tehát, hogy Jézus az „ajtó”?

Először is: nem az a fő gondolat, hogy a pásztorok Jézuson át jutnak a nyájhoz, hanem az, hogy a juhok Jézuson át jutnak be az üdvösség terébe. Talán ehhez kapcsolódik a Zsolt 118,20: „Ez az Úr kapuja, igazak mennek be rajta” – egy olyan „kapu”, amelyen át az igazak belépnek Isten jelenlétébe. Jézus tehát az a „kapu”, akin át belép az ember: Isten népébe, Isten országának valóságába, abba az állapotba, ahol üdvösség, biztonság, táplálás van.

Másodszor: miért éppen „ajtó”, és miért nem elég a „pásztor”-kép? A régi magyarázók (Chrysostom) szerint amikor Jézus arról beszél, hogy az Atyához vezet, akkor mondhatja: „ajtó” – mert rajta át lehet az Atyához jutni; amikor pedig arról, hogy vezeti, óvja, táplálja az övéit, akkor mondhatja: „pásztor”. A pásztor-kép tágabb, több mozzanatot hordoz (vezetés, gondoskodás, önfeláldozás), az ajtó-kép viszont nagyon koncentrált: azt fejezi ki, hogy van egyetlen, legitim bejárat. Az „ajtó” itt a belépés jogosságának szimbóluma: aki Jézuson át lép be Isten népébe, az Isten által elismert módon lép be; aki Jézust megkerülve próbál bejutni, az olyan, mint a falon átmászó tolvaj.

Harmadszor: mit jelent ez a negatív oldalról? „Akik előttem jöttek, azok tolvajok és rablók” – ez természetesen nem az ószövetségi próféták elutasítása. Ők János evangéliumában tanúk, nem ellenfelek. Itt minden olyan alakra vonatkozik, aki magát kínálja közvetítőnek, ajtónak, útnak, az üdvösség „kulcsait” a saját kezében látja, és végső soron nem Jézushoz vezet, hanem magához vagy egy rendszerhez köt.

Ide lehet sorolni a hamis messiásokat, azokat a vallási vezetőket, akik „bezárják a mennyek országát az emberek előtt” (Mt 23,13), és a János-közösség későbbi hamis tanítóit is. A közös bennük: Jézust megkerülve vagy háttérbe szorítva ígérnek „belépést” Istenhez.

A szakasz csúcspontja ezután így áll össze: „A tolvaj csak azért jön, hogy lopjon, öljön és pusztítson. Én azért jöttem, hogy életük legyen, és bőségben legyen.” A „tolvaj” mindaz, ami Jézus helyére áll: olyan hang, tanítás, „megváltó-figura” vagy rendszer, amely végül elrabolja az ember szabadságát, szétszedi a kapcsolatokat, és ürességet hagy maga után – még ha vallásosnak látszik is.

Jézus ezzel szemben, mint „ajtó”, úgy mutatkozik be, mint az egyetlen tiszta, Isten által nyitott bejárat az igazi életbe: aki rajta át lép be Istenhez, az üdvösséget, biztonságot, szabadságot és tápláló, bővelkedő életet talál.

Nincsenek hátsó bejáratok, kerülőutak: sem más vallásos megoldások, sem pusztán emberi közvetítőrendszerek nem pótolják őt. Rajta kívül minden csak falon átmászás. Rajta át viszont valóban be lehet lépni Isten otthonába, ahol megtudhatjuk, hogy jó helyen vagyunk, és ahol az élet nem szűkösen, hanem bőségben van.

Dr. Németh István