Nekünk a legjobbnak kell lennünk! – A papszentelés előtt álló Mike Ervin diakónussal beszélgetünk

Az idén 30 éves Debrecen-Nyíregyházi Egyházmegye két papot szentel az egyházmegye szolgálatára. Palánki Ferenc debrecen-nyíregyházi megyéspüspök áldozópappá szenteli Csapó Márton és Mike Ervin diakónusokat június 24-én, a 10 órakor kezdődő szentmisében Nyíregyházán, a Magyarok Nagyasszonya-társszékesegyházban.
A hagyomány szerint interjún keresztül is megismerhetjük az életük legkülönlegesebb pillanata előtt álló fiatalokat. (A Csapó Mártonnal készült interjú ITT olvasható.)
Ezúttal a Kézdivásárhelyen született Mike Ervin diakónussal beszélgetünk, aki 2021 májusában került az egyházmegyénkbe.

– Néhány nap és római katolikus papként fogod szolgálni a magyar egyházat. Milyen érzésekkel van tele a szíved ezekben a napokban?

– Nem palástolom, van bennem feszültség a papszentelés, a primícia ünnepe előtt, hogy a szervezési feladatokban minden összeálljon, rendben legyen, és hogy a pillanatot és az élményt is meg tudjam élni imádságos lelkülettel. És pontot tehetek annak a mondatnak a végére, amit tíz évvel ezelőtt mondtam ki a papi hivatás útjára lépve.

– A megszokottól eltérően hosszabb ideig tartó szemináriumi idő nem lehetett töretlen.

– 10 éves történetre tekintek vissza. 2013-ban kezdtem el a szemináriumot Gyulafehérváron, 2017-ben államvizsgáztam, az osztott képzésnek megfelelően ezután következtek a pasztorális gyakorlati félévek. Kispapként négy plébánián voltam gyakorlaton, jó közösségekkel ismerkedtem meg. 2019 tavaszán viszont az ottlétem során adódó konfliktusok miatt eljöttem otthonról, és még abban az évben jelentkeztem a veszprémi szemináriumba. Márfi Gyula érsek atya fogadott, és egy gyönyörű év várt ott rám.

– A szeminárium utolsó évében érkeztél, 2020-ban bezárták az érseki papnevelő intézetet.

– Mi voltunk az utolsó hallgatók Veszprémben. Nagyon köszönöm az elöljáróimnak azt, hogy megengedték, hogy két évet végezzek el egy év alatt. Nagy nyitottsággal, szeretettel, kedvességgel, segítséggel találkoztam az ottani szemináriumban. 2020. június 4-én volt az államvizsgánk, és június 5-én délután két óra után már el kellett hagynunk az épületet. Ez szomorú élményként maradt meg bennem. Összesen tízen voltunk, négyen végzősök, a többiek között pedig volt, aki átment másik szemináriumba.
Ezután hazatértem Gyulafehérvárra, és kértem a felvételemet az egyházmegyémbe, de elutasítottak a korábbi konfliktusaim miatt.
Következett egy közel egy éves lelkigyakorlat, amely idő alatt össze kellett szedjem magam. Ezt az időt részben a szüleimnél, részben Gyergyószentmiklóson töltöttem Korom Imre atya lelkivezetőmnél, aki szemináriumi elöljáróm, négy évig spirituálisom is volt, a gyakorlatot is részben nála végeztem. 2020 adventjében a Gyulafehérvárhoz közeli, szászsebesi ferences kolostorban egy hivatástisztázó, helyrerakó, elcsendesedő helyen életem legszebb három hetét töltöttem. Csend volt, imádság és szentmise, de részt vettem a szerzetesek mindennapjaiban is, töltöttem kolbászt, vágtam nyulat, csirkét pucoltam, felmostam, főztem a testvérekkel, imádkoztunk is együtt, és úgy éltem ott, mint egy szerzetes. Nagyon nagy élmény és belső gazdagság volt ez.

– Nem marasztalt a hely, a szerzetesi hivatás?

– Sokat gondolkodtam ezen, de az egyházmegyés papság volt mindig is a belső vágyam.
2021 januárjában jelentkeztem a Debrecen-Nyíregyházi Egyházmegyébe. Májusban volt a meghallgatás, majd hamarosan kaptam az örömhírt, hogy Palánki Ferenc püspök atya befogadott az egyházmegyéjébe. 2021. június 1-én – amikor Erdélyben Úrnapját ünnepeltük –, léptem át e hajlék, a Debrecen-Nyíregyházi Egyházmegye küszöbét, és elkezdődött az itteni életem. Ekkor már a pasztorális gyakorlatom következett, így kerültem a nyíregyházi Magyarok Nagyasszonya-társszékesegyház közösségéhez.

– 2022 júniusában Palánki Ferenc püspök atya diakónussá szentelt fel és most készülsz a papszentelésre. Hosszú utat jártál be.

– Erre a tíz évre, erre a nagy mondatra ez év június 24-én fogok tudni tenni egy szép nagy pontot. Természetesen időközben igyekeztem kiengesztelődni, bocsánatot kérni, megbocsátani a múltban elkövetett, elszenvedett sérelmekért. Most egy új fejezet, egy új mondat következik, amit szeretnék tisztán, szívből, őszintén – ahogy az Isten kéri, ahogyan az egyházam elvárja, és az egyházmegye akarja – megélni a papi hivatásomat.

– Az elmúlt rögös évtized alatt soha nem kérdőjeleződött meg benned a papi hivatás melletti döntésed?

–  Kezembe került Jób könyvének egy egzegetikai magyarázata, és abból sok mindent megértettem, láttam, hogy az én életemben ugyanez történik.

Olyan nincs, hogy az Isten valakit meghív, engedi, hogy beöltöztessék, diplomát szerezzen, és nem kéri magának tovább, meggondolja magát az Úr. Ilyen nincs!

Idő kellett az életemben, amíg ezt a szívemmel is megértettem, és ebben megpihenve, meggyőződve elfogadtam azt, hogy ez egy próbatétel, és Isten várja rá a válaszomat. Így álltam hozzá. A nehézségek ellenére éreztem azt, hogy ezt még inkább folytatnom kell, mert most derül ki, milyen az igazi hitem.

A megedzett hit elfogadja a nehézségeket, a gyötrelmeket, mert azzal az Úr az embert formálja. Mindig minden okkal történik.

Ami velem történt, az szükséges volt, és a kolostorban a ferencesek élete, alázata, közössége is sokat segített.

– Honnan eredeztethető a papi hivatásod, hol született meg benned a gondolat?

– Gyermekkorom óta vágyom erre a hivatásra. Nem gondolkodtam családalapításon. Nagyon szerettem ministrálni, az akkori plébánosunk, Antal atya indított el engem erre az útra, megszerettette velem a szentmisét, az egyházat, a Jóistent. Édesapám egyháztanács tag, korábban ő főzött a nagyobb papi összejöveteleken, búcsúk alkalmával, olyankor mi is ott voltunk, és a vasárnapi szentmisék is kihagyhatatlanok voltak. Minden évben elmentünk a csíksomlyói búcsúba, a templomunk búcsúján is részt vettünk a családommal. Ebben a légkörben nőttem fel.

Nem volt kérdés, hogy hogy részt veszünk-e az egyházi ünnepeken, számunkra, ez egyértelmű volt.

Otthon és az óvodában is miséztem, volt harang, kántor, sekrestyés, zsákból zászlót készítettem, körmenetet jártunk, nagyon szerettem ezt. Jól éreztem magam a közösségben, az emberek között, velük együtt Istent szolgálni. Az utcabeli gyerekek találkozója is mindig a mi udvarunkon volt, mert nálunk lehetett lenni, játszani, nem kellett vigyázni a fűre stb.

A kántoriskolában már megkérdőjeleződött a gyermekkori rózsaszín felhős papi hivatás melletti gondolat. Az ottani légkör már komolyabb embert követelt, és a 10. osztályban szkeptikusabb lettem, elbizonytalanodtam. A kántoriskolának és a teológiának közös udvara volt, tartottuk a kapcsolatot a kispapokkal, hallottunk tőlük jót is rosszat is. A 10. osztály utáni nyáron Londonban jártam és a Szent József katolikus templomban döbbentem rá arra, hogy Isten meghívott engem a papi hivatásra, és hogy minden mást el kell engedjek.

Úgy jöttem ki a templomból, hogy megváltozott körülöttem az egész világ, nagy szeretetet, szépséget, boldogságot éreztem.

A 12. osztály után nagyon szép kispapi évek következtek. Szigorú szabályokhoz kellett alkalmazkodnunk, de Jakubinyi György érsek azt mondta: „Tisztelendő Urak! Vannak szabályok, mert közösségben vagyunk, és kell egy rend, de a szabályokat meg kell tölteni élettel és lélekkel.” A szabályokon túl még annyi szép dologgal találkozhattunk!
Így próbáltunk hozzáállni. Persze voltak szomorú időszakok, amikor nagyon elesettnek éreztem magam, de ez az élet más területén is megjelenik. Akkor felálltam, leporoltam magamról a port és mentem tovább előre.

A szüleim nagyon örültek a döntésemnek. Édesanyám egy konzervatív vallásos családban nőtt fel, a nagyszüleim ortodoxok vallásúak voltak, tőlük tanultam meg, hogy vasárnap nem szabad dolgozni. Minden vasárnap ünnep volt a családunkban. Szentmisére mentünk, nagy ebédet rendeztünk – amire már szombaton előkészültünk –, és havonta legalább kétszer nemcsak a mi kis családunk, hanem az egész nagy rokonság körül vett bennünket, jöttek más falvakból is, és együtt ünnepeltünk, sokszor dalra is fakadtunk.
Bár hosszú volt a vasárnapi ortodox szertartás, és nem is értettem, mi történik, de a nagymamám azt mondta, ezt most a Jóistennek szánjuk, és ki kell bírni… és elfogadtuk. Így nőttem fel. Nagymamám állandóan imádkozott és mindig megáldott bennünket. Olyan gyönyörű volt ez, amit akkor nem értettem, de mostanra érett meg bennem, hogy milyen különleges ajándék volt ő a Jóistentől.

– A közösségélményed a nagycsaládi vasárnapokból eredeztethető.

– Ketten vagyunk testvérek, de otthon, a Gyimesben láttuk, hogyan tart össze a nagy családunk.
Veszélyben vannak, akik nem élnek közösségben, nincsenek közösségélményeik, a családok is elszigetelődnek egymástól. Ez nagy missziója az egyháznak. Nagyon nehéz ma a fiatalok élete is.

Csak lépjék át a plébánia küszöbét, és akkor már szervezzük a programokat, jelen vagyunk számukra, ott vagyunk bármilyen élethelyzetben. Csak egy kis nyitottság, egy kis lépés kell felénk és mi a többi nagy és szép lépéseket bátran egymás hitébe kapaszkodva tesszük meg, amiben mindig jelen van a Jóisten.

– A papszentelés után vár egy másik közösség.

– Több szempontból is fontosnak tartom, hogy nyomot hagyjak magam után. Egyrészt azért, hogy emlékezzenek rám, ez jólesik az embernek, de ami még ennél is fontosabb, hogy ezzel önmagamat, öntudatomat is erősítem. Tudom, hogy kicsit vehemensebb természetű vagyok, és székely származásomnál fogva olyan szavakat használok néha, amelyeket nem sokan értenek, és úgy rakom össze a mondatokat, ahogyan az itteni füleknek idegen. De ez az én beszédstílusom, Székelyföldön születtem, s ott nőttem fel, de már alakult a beszédem. Édesapám mondta is legutóbb: „Fiam, te már nem beszélsz annyira székelyül, és ez nem lesz így jó! Valamit találj ki…!”

– Azt gondolom, akik majd nap mint nap hallhatják a beszédeidet csak gazdagodhatnak azáltal, hogy az ősi magyar nyelvvel, a csángó és a háromszéki székely beszéddel találkozhatnak.

– Ezzel is nyomot hagyok, és nem szeretnék ezen változtatni. Nem tudom, meddig leszek itt Nyíregyházán, de ahová helyeznek, ott is igyekszem helyt állni és szeretettel szolgálni a közösséget, mert nekünk a legjobbnak kell lennünk! A gyulafehérvári prefektus atyától tanultam ezt:

Nekünk a legjobbaknak kell lennünk. Nem érhetjük be kevesebbel. Mi az Istent szolgáljuk! Ott ahol vagyok, a legjobb legyek. Palánki püspök szokta mondani: „Rajtam ne múljék, én a lehető legjobbat adjam magamból!”

Nem azért tanultam tíz évet, hogy egy prédikációt ne tudjak elmondani! Nekünk ebben a legjobbnak kell lennünk, mert sok múlik rajtunk.

– A diakónusi szolgálat alatt a tanításba is bekapcsolódtál. Hogy érzed magad a prédikációk alatt?

– Jól érzem magam, bár azért eléggé szoktam izgulni. Szeretek jól felkészülni. Nem minden beszédemre vagyok büszke, van, hogy azt érzem, kicsit nyersre sikeredett, és nem biztos, hogy átment az üzenet, de van egy-két beszéd, amire bevallom, jólesően gondolok vissza. Ha én is megértem, átélem az evangéliumot, akkor jobban át tudom adni.

– Mint ahogyan Szent Ágoston mondja: „Biztosan gyümölcstelen marad az, aki kifelé prédikálja Isten szavát, de bensőjében nem hallgatja azt” .

– Kicsit félek, és kérem az Urat, hogy vegyem észre, ha unalmas a prédikációm, vagy ha én magam válok unalmassá, idegesítővé. Kezdetben ragaszkodtam a leírt beszédhez, de már látom, hogy nem szükséges. Legyen kicsit szellősebb, de arra figyeljenek, ami elhangzik. Legyen bennem az, hogy mit akar az Úr üzenni, akkor jobban át tudom adni, olyankor elhangzik egy két humoros dolog is. Jólesik, ha mosolyognak az emberek és akkor már más, oldottabb a hangulat, bennem is nagyobb a lendület.

Olyan jó, ha az emberek kacagnak! Sajnos ritkán nevet a magyar ember, szomorú, nem tud örülni.

Engem ez úgy zavar! Én is sokat kacagok. Van, hogy eszembe jut egy csíksomlyói Mária-ének és eléneklem hangosan a folyosón, nem félek attól, hogy mit szólnak, ha mások meghallják. Az ének, a humor hozzátartozik az életünkhöz. Nem kell mindig mindent túl komolyan venni.

– Milyen jelmondattal koronáztad meg ezt a tíz évet, amely aztán vezérgondolatként fog kísérni?

–  „Értük könyörgök, azokért, akiket nekem adtál.”  (Jn 17,9)
Mindenképpen János evangélista gondolatából kerestem jelmondatot. Számomra ő más, nem tartozik a szinoptikusok közzé, kicsit másképpen mutatja be a történéseket. Közel áll hozzám az ő személye, mert én is más utakat jártam be, mint általában a kispapok, amit nem bánok, mert nyilván a Jóisten alakított, formált ezzel.
Éppen ezért egy életprogramot kerestem, magamnak is megfogalmazva, hogy miről szól a papság, az elköteleződés, elhívás. Nem szabad, hogy rólam szóljon, mert akkor már nincs értelme.

„Értük könyörgök, azokért, akiket nekem adtál.” Az én életem a másokért való élet, mert az Úr meghívott és kéri, hogy az életemet ajándékozzam oda, és ha ez szeretetből történik, akkor megsokszorozódik. Értük, soha nem magamért.

„Értük könyörgök. Nem a világért könyörgök, hanem azokért, akiket nekem adtál, mert a tieid – hiszen ami az enyém, az a tied, s ami a tied, az az enyém –, és én megdicsőültem bennük.” (Jn 17,9-10) Ez Jézusnak egy gyönyörű imádsága a búcsúbeszédében, ebben olyan nagy erő van!
Minden szentmisében, imádságban értük vagyok, akiket az Úr nekem adott. Értük szeretnék élni, értük szenvedni, dolgozni, létezni.
Lemondok a világról, és ez olyan jó! Annyira szép, és örömteli.

Kovács Ágnes
Öröm-hír Sajtóiroda/Debrecen-Nyíregyházi Egyházmegye