Én az életemet adom a barátaimért – A papszentelés előtt álló Csapó Mártonnal beszélgetünk

Palánki Ferenc debrecen-nyíregyházi megyéspüspök áldozópappá szenteli Csapó Márton és Mike Ervin diakónusokat június 24-én, a 10 órakor kezdődő szentmisében Nyíregyházán, a Magyarok Nagyasszonya-társszékesegyházban.
A hagyomány szerint interjún keresztül is megismerhetjük az életük legkülönlegesebb pillanata előtt álló fiatalokat. (A Mike Ervinnel készült interjú ITT olvasható.)

Csapó Márton diakónussal beszélgetünk, aki a nyíregyházi Szent Imre Gimnázium után egyből jelentkezett az Egri Érseki Papnevelő Intézetbe, ahol két évig képviselte egyházmegyénket. Ezt követően Palánki Ferenc megyéspüspök Rómába küldte, hogy a Pápai Német-magyar Kollégiumban folytassa tanulmányait. A hároméves képzés végén 2022. október 1-jén Rómában szentelték diakónussá, a jezsuiták Szent Ignác nevét viselő templomában. Ezt követően a papképzése hatodik évében pasztorális gyakorlaton vett részt a debreceni Szent Anna Főplébánián. Pappá szentelése után pedig ez év szeptemberétől ismét római diák lesz, egyházzenét fog tanulni három éven át a Pápai Egyházzenei Intézetben.

– Beszélgetésünket kezdjük mindjárt a szentelésed után történő különleges képzéssel. Ritkaságszámba megy, hogy papok felsőfokú egyházzenei tanulmányokban vegyenek részt. Ez az egyházmegyénkben is kuriózumnak számít.

– Igen, valóban rendkívül különleges: tudomásom szerint ilyen tárgyú és szintű tanulmányokban az egyházmegyés papok közül egész Magyarországon senki nem vett részt az elmúlt legalább 20-30 évben. Fantasztikus lehetőség tehát! Hálás vagyok ezért püspök atyának, és hiszem azt, hogy a magyar egyház és az egyházmegye javára gyümölcsöző lesz mindez. Most azonban egyik szemem sír, a másik nevet, amikor arra gondolok, hogy visszamegyek. Nagyon szeretem Rómát, de legalább ennyire szeretek itt is lenni a debreceni közösségben.

– A pasztorális gyakorlatnak máris tapasztalható gyümölcsei vannak?

– Amikor az emberekkel találkozom, akár az iskolában, akár a plébániai közösségben, „megcsap a szeretet szele”, és nehezen tudok tőlük elválni. Ilyenkor ambivalens érzések támadnak bennem: nagyon jó Rómában lenni, de végső soron itt vagyok itthon, három év után ide, az egyházmegyébe fogok visszatérni. Azért megyek Rómába, hogy az ott szerzett tapasztalatokat, tudást itthon kamatoztathassam.

– Hogyan profitálhat ebből az egyházmegye és a magyar egyház, van már erről elképzelésed?

– Igen, van. Véleményem szerint fontos lenne egyházmegyei szinten jobban összefogni az egyházzenei életet. A mindnyájunk számára legszembetűnőbb, hogy nagyon kevés a (főállású) kántor, de alapvetően a kántorok helyzete, egzisztenciája nem rendezett a 21. században. A szemináriumokban is szükséges lenne az énektanítás színvonalának emelése, mert lássuk be, ha kevesebb a kántor, akkor a lelkipásztoroknak még jobban kell ismerniük a liturgiában elhangzó énekeket. Országos szinten pedig számos liturgikus könyv, énekeskönyv kiadása is hiánypótló lenne. Alapvetően azt élem meg, hogy az Egyház és a zene között feszültség van, az Egyház nem érti a zenészeket, és ez fordítva is igaz. Valamennyire a zenészek is értenek a liturgiához, és a papok is a zenéhez, de sokszor nehéz a közös munka. Ezek természetesen csak elvek, észrevételek, és „egy fecske nem csinál nyarat”, azonban reményem, hogy a jövőben akár ilyen ügyekben is szolgálhatom az Egyházat és az egyházzenét.

– Szerinted mi az egyházzene szerepe a liturgiában?

– Az egyházzenének a liturgiában kiegészítő, nem pedig központi szerepe van. A szövegek énekelt és nem olvasott előadása olyan környezetet, hangulatot teremt, amelyben az ember könnyebben el tud mélyülni az Istennel való találkozásában.

A zene igenis hat a lélekre, általa közelebb juthat az ember Istenhez! Az egyházzene helye tehát az egyéni és közös imádkozásban keresendő, a különböző liturgiákon belül és kívül.

Az emberiség minden korban zenélt, fontos volt számára, hogy a zenében fejezze ki önmagát, és ha ez igaz, akkor az egyházzenének is jelentős szerepe van. A liturgián kívül előadott vallásos témájú művek is milyen nagy élményt, akár istenélményt jelenthetnek!

Fontosnak tartom azonban elmondani, hogy az egyházzenei tanulmányom a papi hivatásom mellett másodrangú. Lelkipásztorként szeretnék és fogok szolgálni itthon valamelyik plébánián, és csak emellett, amennyire lehetőségem lesz, szeretnék részt venni a zenei tudományos életben.

– Az egyházzene iránti érdeklődésed alapja a viszonylag magas szintű zenei képzettséged. Művészi énekhangodat a nagyszombati feltámadási szertartáson is hallhattuk, a Húsvéti Öröméneket énekelted. Emellett hegedűjátékoddal is találkoztunk már többször is.

– Tíz évig tanultam hegedülni Nyíregyházán, zeneiskolában, kilenc évig pedig egy zenekarban is játszottam. A szemináriumi évek alatt sem szűnt meg az ilyen irányú érdeklődésem, ott is folytattam a zeneiskolát, mégpedig zongorán tanultam. A római egyházzenei intézetben komoly felvételi vizsga elé nézek, hét közepes nehézségű művet kell előadni zongorán, és zeneelméletből is vizsgáztatnak, ráadásul mindezt olaszul. Nemcsak az idegen nyelv jelenthet némi nehézséget, hanem maga a zenei nyelvezet is jelentősen különbözik attól, ami nálunk ismert. Jelenleg naponta két-három órát kell gyakorolnom zongorán, a mentorálásban Dobos Mihály kántor, karnagy is a segítségemre van.

Aki nem zenész, az nem érti meg, hogy ez mennyi fáradtsággal, küszködéssel jár. Heteken keresztül kell egy-egy darabot gyakorolni, mire sikerül megtanulnom. A sok sikertelenség ellenére kitartó vagyok. Hiszek abban, hogy megtérül a befektetett munka.

– Gyermekként, ifjúként is a zene világában éltél. A zene puhítja a lelket, elvégzi azokat a „finomhangolásokat”, amelyek pl. nyitottá tesznek Isten hívására. Segített ebben a zene?

– A zene érzékennyé teszi a lelket, ennyiben mindenképpen segített. Gyermekkoromban az életem nem a papi hivatás felé indult el. Nagyapám után építészmérnöknek készültem már négyéves koromtól fogva. Ez egészen így is maradt egészen 17 éves koromig. Az iskola tizenkét évében matematika- és fizikaversenyekre jártam; megyei, országos eredményekkel öregbítettem az iskola hírnevét, és raktam le az alapokat a tervezett egyetemi tanulmányaimhoz. Nyíregyházán még mind a mai napig inkább matekversenyzőként ismernek.

Tizenegyedikes voltam a Szent Imre Gimnáziumban, amikor a nagy fordulat bekövetkezett az életemben. Osztálykiránduláson jártunk Rómában, és a Santa Maria Maggiore-bazilika melletti utcákban sétáltunk éppen, amikor előjöttek a fejemben a gondolatok: mi lenne, ha én is papnak jelentkeznék. Ez annyira megmaradt emlékezetemben, hogy a római tanulmányaim során többször is végigjártam ezt az utat.

– Mi történt ott?

– Nehéz elmagyarázni, minden bennem játszódott le. Nem hallatszott szózat az égből és valójában semmi különös dolog nem történt,

csak előjött bennem egy gondolat, amely aztán teljesen átformált, és ezután egészen rövid idő alatt – mindössze egy hónapon belül – döntöttem a papi hivatás mellett.

Ez nagy váltás volt az életemben, hatalmas áldozatot jelentett, hiszen sok mindent feladtam, amire négyéves korom óta készültem. Gyakorlatilag az összes egyetemre felvettek volna – direkt meg sem számoltam aztán a pontjaimat –; fizika és matematika emelt érettségiket tettem.

Az eddig megszerzett matematikatudásomnak legnagyobb hasznát eddig akkor vettem, amikor idén az egyik hittanóra után a negyedikes osztályban kiraktam a gyerekek Rubik-kockáit… (A Rubik-kocka kirakásához 72 algoritmust kell ismerni. – szerk.)

Sokat gondolkodom azon, hogy mire volt ez így jó, miért történt mindez így, miért tanultam annyit mindezeket. Könnyebb lett volna, hogyha a későbbi életem szempontjából „hasznosabb” tárgyakat tanulok, akkor most előrébb járnék és nem lenne bennem az az érzés, hogy mindet hátrahagytam.

– Talán a kitartásodat, a töretlen haladásodat edzette a kemény munka. Hiszen rekordidő alatt meghoztad a döntést. Egyszer sem bizonytalanodtál el? Megmaradt az eltökéltséged, hogy pap leszel?

– Igen, végül is megmaradt. Habár a szeminárium alatt sok kérdés felmerült bennem, sokszor kételkedtem. Őszintén szólva ezek még mindig előfordulnak bennem. Egy dologban azonban, a hivatásomban soha nem bizonytalanodtam el, mert az egy olyan istenélmény volt, ami számomra egyértelmű és biztos tapasztalat mind a mai napig. Erre mindig jó visszatekinteni, bármilyen krízis során.

Kétkedéseimből sosem úgy léptem ki, hogy egzakt válaszokat találtam, mint pl. a Püthagorasz-tétel bizonyítása, hanem úgy, hogy

a kételkedés közbeni imádságban Istennel találkoztam. Nem a válaszokat, hanem Istent találtam meg.

Szeretek nyíltan, korlátok nélkül gondolkodni, akár provokálni is. Rómában mondták is rólam a többiek, hogy „liberális” vagyok, de ez nem igaz, egyszerűen csak merek bátran kérdezni.

– Készülve a papságra sajnos a szemináriumban is találkoztál olyan esetekkel, akik elhagyták hivatásukat. Hogyan hatott ez rád?

– Nagyon rosszul esett, hiszen számomra közülük többen a jóbarátaim! Ennek ellenére mellettük álltam és állok, bárhogy is döntöttek, a barátságunk ettől még nyilván nem szűnik meg, maximum kicsit megváltozik. A szemináriumba nemcsak azért járunk, hogy tanuljunk, hanem azért is, hogy átgondoljuk a döntésünket. Aki néhány év után úgy dönt, nem ez az útja, választ másik hivatást. Elutasítom azt az álláspontot, hogy ha valaki belép a szemináriumba, akkor mindenképpen papnak kell lennie, ha pedig otthagyja (kispapként), akkor mindenféleképpen rosszul dönt. Ettől még persze lehet rosszul dönteni, és nem is vagyok meggyőződve, hogy minden kilépett szeminarista jól döntött… Őszintén, sokat gondolok rájuk, hiszen kedves emberek számomra.

Az én generációmból sajnos kevesen maradtunk. Amikor elsős voltam, akkor tizenöt kispapja volt az egyházmegyének, most pedig már csak összesen öten vagyunk. Azt gondolom, ez egy nagy felkiáltó jel mindnyájunk számára, hogy jobban figyeljünk oda egymásra, támogassuk egymást.

– Te mint szentelés előtt álló diakónus, miben látod a hivatás elhagyásának okait? 

– Mindenkinek vannak nehézségei, de ennek ellenére még a legsúlyos problémákkal is együtt lehet élni. A mai kilépéseknek a leggyakoribb oka meggyőződésem szerint a pszichében keresendő. A papot (mint szolgálattevőt értem itt) ugyanis csak egy többé-kevésbé ép személyiségre lehet építeni. A társadalomban egyre több a mentálisan terhelt személy, és a szemináriumba való jelentkezés egy kiútnak tűnhet, ahol az ember úgy gondolja, választ talál a kérdéseire. Előbb-utóbb azonban ez a motiváció „elfogy”. Tudom, hogy a legtöbb kilépés ezzel összefüggésbe hozható. Elég ránézni a társadalmi statisztikákra (válások száma, depresszióval küzdők száma a fiatalok körében), és már választ is kapunk az eredeti kérdésre.

A másik ugyanennyire, ha nem fontosabb ok az imádságos élet, az istenkapcsolat elégtelensége. A papságot sajnos lehet imaélet nélkül is művelni. Mint karrier és munkahely, kiváló lehetőség, és aki showman, annak még sikerélményei is lehetnek, „learatja a szeretetet”.

A Dosztojevszkij Karamazov testvérek című művében található nagy inkvizítorról szóló jelenetben Jézus megjelenik az idős jezsuita inkvizítornak (a középkorban ők ítélték el az eretnekeket, az inkvizítorok valójában nem jezsuiták voltak – szerk.), aki – miután letartóztatja Őt – azt mondja a Mesternek: „Miért jöttél el újból? Az Egyház már működik nélküled is, nincs szükségünk rád. Menj, és többé vissza se gyere hozzánk” Ekkor Jézus ránéz, és mindezek ellenére számunkra elképzelhetetlen szeretetét kifejezve megcsókolja őt. A pap szolgálhat tehát megélt istenkapcsolat nélkül is (Dosztojevszkij leírásában a szerzetes arcátlan módon ellenszegült Jézusnak), azonban ez a közösségvezető-létforma előbb-utóbb a biztos kiégéshez vezet.

– Mit választottál jelmondatodnak?

– „Nagyobb szeretete senkinek sincs annál, mint ha valaki életét adja barátaiért.” (Jn 15,13)

Azért választottam ezt a mondatot, mert tulajdonképpen én az életemet adom a barátaimért. Jézus mondja ezt az evangéliumi beszámolóban, mert ő szó szerint az életét adja a világért, de biztos vagyok abban, hogy számunkra is aktuális ez:

nekünk is az életünket kell adni a barátainkért. Nemcsak mint vértanú – de akár úgy is, ha a mai világban megadatik ez a kegyelem –, hanem a mindennapok áldozathozatalával vagy akár az életre szóló döntéseinkkel is.

24 éves vagyok és nekem is egy életem van, de én az egész életemet odaadom, odaszentelem egy ügyért, Isten ügyéért. 24 évesen ezt nagyon nehéz megérteni. Innen már nincs visszaút, változtatási lehetőség. Döntöttem, elköteleződtem, és most már nincs újbóli lehetőségem az életben. A mai fiatal generációnak, tehát nekünk nagyon nehéz egy egész életre szólóan elköteleződnünk, hiszen – úgy érezzük – mindenre lehetőségünk van az életben, elegendő erőbefektetéssel mindent el tudunk érni. Ha például az Oxfordi Egyetemen szeretnénk tanulni, akkor oda megyünk, ott tanulunk, ha miniszterelnökök szeretnénk lenni, akkor arra törekszünk. A mai generáció mindent szeretne kipróbálni, semmiről nem akar lemaradni az életben.

Ha én a papság mellett döntök, többé biztosan nem lehetek sem építészmérnök, sem hangmérnök, sem karmester. Ezt nagyon nehéz számomra elfogadni, de természetesen megteszem – amint a jelmondatban is szerepel.

Valójában amikor a plébánián, az emberek között vagyok, akkor értem meg ezt a jelmondatot igazán. Annyira szeretem őket, öröm nekik adni az életemet!

– Palánki Ferenc püspök atya mondta: az istenkapcsolatunkat az embertársi kapcsolatunk határozza meg. Az embereknek odaadod az életedet, Istennek adod az életedet.

– Ez egy program. Az embereknek meg kell mutatni, hogy Isten mennyire szereti őket. Ezért szeretem az embereket, és a legnagyobb szeretet az, ha önmagamat adom oda értük.

– Nagyon komoly eltökéltség van benned, hogy kitarts a végsőkig az elhatározásod mellett. Egy 24 éves fiatalember életében minek köszönhető ez a habitus?

– A szemináriumban is sok hullámvölgyet éltem át, és akkor is kitartottam, amikor nem láttam annak értelmét. Valahogy a személyiségembe van kódolva, hogy kitartsak mindezek ellenére is. Az istenkapcsolat persze elengedhetetlen.

Amikor meghallom, hogy valaki elhagyja a papi szolgálatot, egyrészt szomorúsággal tölt el, másrészt pedig felelősségtudattal, hogyha én is elmennék, akkor még nagyobb lenne a veszteség. Persze nem azért, mert én különlegesebb lennék, hanem azért, mert így még eggyel kevesebb pap lenne. Ki kell tartanom. Ez üzenet a világnak is: én kitartok, ha tetszik, ha nem, akár sok a dolgom, akár kevés, akkor is, ha jó kedvem van, akkor is, ha nincs; tehát ki kell tartani, nincs mese.

A papnak a legfontosabb feladata, hogy kapcsolatban álljon Istennel és az emberekkel. Az istenkapcsolat nem látható, így nagy kísértés abból engedni. Emellett óriási sértésnek tartom, hogyha azt mondják a papra: „nincs sok ideje, mert nagyon elfoglalt ember”. Ha a hívekre nincs ideje, akkor mire van? Hogyha nekem ilyet mondanak, akkor még inkább erőt veszek magamon, és noha tényleg sok a dolgom, de akkor is még több időt töltök Istennel és az emberekkel, legfeljebb kevesebbet alszom. Sokat hibázom, elfelejtek, elkésem, de mindezek ellenére igyekszem és kitartok. Nagyon fontosnak tartom, hogy lehessen rám számítani.

– Erre különleges példát mutatott Ferenc pápa Magyarországon. Palánki püspök atya így fogalmazott: mellénk szegődött három napon át, lemondott önmagáról, a fájdalmáról, betegségéről, fáradtságáról és odament az emberekhez, a betegekhez, hogy velük legyen.

– Számomra is ezt jelenti a papi hivatás, lemondani önmagamról; az életemet adni azért, hogy az Isten szeretetét üzenjem az én emberszeretetemmel.

– Rómában gyakran láthattad a Szentatyát, egy városban éltél vele. Élményt jelentett a vele való találkozás itt Budapesten?

– Rómában minden szerdán és vasárnap láthatnám, láttam is sokszor, de ennek ellenére, nagyon meghitt találkozást éltem át a Szent István-bazilikában. Azért jelentett sokat, mert a pápa Rómában az üzeneteit a nagyvilágnak címzi, most pedig legfőképp nekünk szólt. 

Ahogy felszálltunk a buszra az egyházmegye papjaival, érződött, hogy mindenki otthon hagyta a gondjait, jókedvűen telt az idő, olyan jó volt ezt a gondtalanságot, vidámságot megtapasztalni.

Különleges volt, ahogy a Szentatya a szeretetét, a figyelmét kifejezte. Manapság a világ az alapvető emberi érzésekre szomjazik a leginkább. Hittanórákon az első negyedórát mindig arra szentelem, hogy a diákok hogyléte felől érdeklődjek, minél inkább megismerjem őket.  Fontos, hogy megtapasztalják a figyelmet, a szeretetet. A papi szolgálat által pedig nemcsak én személy szerint képviselem ezt, hanem én mint Isten embere.

Kovács Ágnes Öröm-hír Sajtóiroda/Debrecen-Nyíregyházi Egyházmegye