Hűséges maradok az Úrhoz, amíg csak élek – Beszélgetés Mike Ervinnel, egyházmegyénk kispapjával

Mike Ervin, a Debrecen-Nyíregyházi Egyházmegye kispapja éppen négy hónappal ezelőtt, 2021. június 1-jén érkezett a nyíregyházi főplébániára lelkipásztori gyakorlatra. Azóta számos plébániai programon, kirándulásokon, hittanórákon és a liturgiákban is találkozhatunk a székely gyökerekkel rendelkező, erdélyi kispapunkkal, akinek mosolygós, segítőkész, közvetlen és őszinte személyisége megkönnyítette a beilleszkedést a közösség életébe. A diakónusszentelés előtt álló Mike Ervinnel a Magyarok Nagyasszonya-főplébánián beszélgettünk.

– Erdélyi, háromszéki székely család nevét viseli, akik 1652-ben kapták címüket Rákóczi Györgytől. Mint mondják, a név kötelez. Teher vagy adomány az Ön életében a Mike név, a székely virtus?

– A családomban mindig adományként éltük ezt meg. Van bennünk tartás és úgy neveltek, hogy az őseink, elődeink tanítását, nevelését tiszteletben kell tartani, az örökségünket, történelmünket ismerni és tisztelni kell. Így kell léteznünk a világban. Apai ágon minden ősömet Eleknek hívták, én pedig azért lettem Ervin, mert édesanyám szeretett volna olyan nevet választani, amit nem lehet románosítani, mint ahogy teszik ezt az Elek névvel (Alexe). Erdélyi magyar vagyok. Torja községben születtem, ott nőttem fel katolikus családban. Sokszor tapasztaltam meg, hogy az édesapámtól örökölt székely jellemem és temperamentumos viselkedésem nem mindig volt hasznomra. Azonban látom fontosságát, hogy a dolgok mellett ki kell állni, igenis ki kell mondani és nem kerülgetni kell a forró kását. Ezt a fajta mentalitást hoztam magammal otthonról, ami az utóbbi években azért már valamelyest szelídült és kereteket öltött, hiszen az iskolai évek alatt az ember megismerte saját magát és látta, melyek a pozitív és a negatív tulajdonságai. De amiket otthonról magammal hozok, azoktól vagyok az, ami én vagyok, egy magyar szívű, de székely mentalitású katolikus ember.

– Mit jelent az Ön életében az, hogy római katolikus családba született? Mit kapott a katolikus neveltetéstől?

– Nálunk nem volt kérdés, hogy vasárnap vagy ünnepnapokon szentmisére menjünk. Közel lakunk a templomhoz, amióta az eszem tudom édesapám egyházközségi tanácsos. Mindig nagyon jó kapcsolatot ápoltunk a plébánosokkal és szerintem ennek is köszönhetem, hogy a papi hivatás gondolata kialakult bennem. Volt egy atya, aki nagyon megszerettette velem a liturgiát, a szentmisét és már akkor teljesen elvarázsolt a reverenda. Régi, fagombos reverendája volt, és mikor megölelt minket, gyerekeket, rettenetesen kacagtunk, hogy meglátszott az arcunkon a reverenda fagombjának a lenyomata. Mindig számoltuk, ki kapott több gombot az arcára! Ő mindig nagy szeretettel fogadott és bátorított minket. Sokat kirándultunk együtt, az oltárnál is sokan ministráltunk. Mindig versenyeztünk, hogy ki kapja a jobb és hosszabb ministránsruhát. Látva és figyelve őt és a szolgálatát, utánoztam otthon az udvarunkon, ahol a szomszéd gyerekekkel misét mutattunk be, és a csíksomlyói búcsú mintájára körmenetet végeztünk. Zsákokat szúrtam át, botot erősítettem rá, és mint a Máriás zászlókkal, mentünk körbe-körbe a ház körül Mária-énekek egy-egy sorát énekelve, amiket nagyon hamar megtanultam.

– Papok szokták emlegetni azt a bizonyos plébánost, aki gyermekkorukban meghatározó szerepet töltött be, és aki az Ön életében is adott volt. Sokáig érlelődött Önben a papi hivatás gondolata?

– A papi szemináriumba való felvétel első feltétele az ország hivatalos nyelvén, románul tett sikeres érettségi vizsga volt. Gyulafehérváron jártam a líceumba (gimnázium), de magyar diákként Nagyenyeden kellett érettségiznünk. 19 főből hármunknak sikerült az érettségi első nekifutásra, mert sajnos nem tudunk románul. Ez az igazság, és nem is igazán akartunk megtanulni. Nekem talán azért volt szerencsém, mert édesanyám részéről vannak román ajkú rokonaim, így ha nem is beszélem, de valamelyest elboldogulok a románnal. Ahogy nálunk mondják, annyit tudok románul, hogy eladni biztos nem tudnának. A családom anyai ága ortodox vallású, így anyai nagyszüleimtől mély, az ortodoxiára jellemző vallásos életet és lelkületet kaptam. Szép emlékei ezek az életemnek. Általuk tanultam meg, mit jelent megszentelni az Úr napját, de úgy igazán megszentelni. Ez is része volt az életemnek, ennek is köszönhetően sikerült a román nyelvű érettségim.

– Nem merült fel Önben, hogy az ortodoxia irányába induljon el kispapként, bár nyilvánvalóan a Katolikus Egyházban nyerte el születését követően a keresztség szentségét?

– Nyelvtudás híján nem értettem sokat az ortodox liturgián elhangzottakból, bár tetszett a dallamvilága, templomaik liturgikus tere, szépsége, misztikája, de soha nem gondoltam arra, hogy ortodox hitre kellene váltanom. Római katolikus vagyok, ebbe születtem bele és ennél tartok ki. Mindvégig.

– Térjünk vissza a hivatás irányába történő kezdeti lépésekhez…

– Érettségi után vártuk az eredményeket. Volt egy románul jól tudó osztálytársam, akinek nem sikerült az érettségije. Ebből arra következtettünk, hogy ha neki nem sikerült, akkor jobb, ha mi meg se nézzük a hirdetőn az eredményünket. Aztán gondoltam, ha már itt vagyunk, nézzük meg, annyi, amennyi… Kerestük a nevünkhöz tartozó román szót, hogy respins, azaz nem sikerült. Akkor láttam, hogy a nevem után van írva, hogy admis, azaz sikeresen teljesítve. Nem hittem a szememnek, gondoltam, hogy nem az én nevemhez tartozó sort néztem… Emlékszem, a mutatóujjamat végighúztam az üvegen a nevemtől indulva, és akkor láttam, hogy valóban sikerült. Nagy volt az öröm, hívtam is telefonon a szüleimet azonnal.

– A sikeres érettségi után pedig irány a teológia?

– Édesapám feltette a kérdést, hogy merre tovább. Mondtam, hogy már döntöttem, Gyulafehérváron folytatom a tanulmányaimat, ahol beiratkozom teológiára, mert pap akarok lenni.

– Hogy fogadta a döntést a család?

– Sejtették addig is, de kimondva akkor hangzott el először, így az öröm és hála, ahogyan azt ők fogadták, nagyon különleges, szép élménye marad az életemnek. Megöleltük egymást és édesapám mondta, hogy fiam, mi édesanyáddal melletted vagyunk, amiben tudunk, segítünk, támogatunk, de a teológiát neked kell elvégezned. Azon a nyáron 22-en felvételiztünk a teológiára, és 2013 őszén elkezdődtek az egyetemi évek Gyulafehérváron, messze a szülőföldemtől.

– Hogy vezetett az életútja a szülőföldet, Erdélyt hátrahagyva Magyarországra?

– Elvégeztem Gyulafehérváron a négy év egyetemi alapképzést, melynek a végén vizsgát kellett tenni, utána következett a pasztorális gyakorlat, ami nekem két év volt. Akkoriban azt éreztem, hogy kicsit elvesztettem a talajt a lábam alól, ezért úgy döntöttem, hogy kérek szünetet és megszakítom a gyakorlati időmet. Ez 2019 nagyböjtjében volt. Hazamentem a szülői házba, adtam magamnak egy kis időt. A Jóisten szeretete persze ezúton is megmutatkozott, mert a barátaim és a kispap barátaim is mind bátorítottak, nehogy szögre akasszam a reverendát, eszembe ne jusson, hiszen látják, mennyire szerettem a teológiát, és tovább kell menni. Kaptam egy nehézséget, de tovább kell menni, nem szabad feladni. Rendet kellett tenni magamban. Volt néhány álmatlan éjszakám, örültem is neki, kellett is, hogy legyen. Közben az egyik kézdivásárhelyi barátom Veszprémben volt kispap. Vele beszélgetve ő invitált, hogy menjek Veszprémbe. Kértem felvételemet Márfi Gyula érsek úrtól a Veszprémi Egyházmegye kispapjainak soraiba. Engedélyezte, így egy féléves szünet után 2019 szeptemberében érkeztem Veszprémbe, ahol természetesen felvételizni és egyben újra záróvizsgát is kellett tenni 2020 júniusában. Aztán következett a covidos év, amit senkinek sem kell bemutatni. Haza kellett utaznom Erdélybe, otthon töltöttem egy teljes évet a szüleimmel, testvéremmel és utána már nem tértem vissza Veszprémbe.

– Hogy lett a Debrecen-Nyíregyházi Egyházmegye kispapja?

– Még 2016-ban Palánki Ferenc püspök atya Gyulafehérváron tartott egyhetes nagyböjti lelkigyakorlatot, ahol nagyon megszerettük a püspök atyát. Innen jött, hogy idén februárban beadtam a kérelmemet a püspökségre, amelyben kértem felvételemet a Debrecen-Nyíregyházi Egyházmegye kispapjai sorába. Pünkösd előtt kaptam lehetőséget a püspök atyától személyes találkozásra. Amikor értesültem, hogy sikeres felvételt nyertem, éppen vonaton ültem, hiszen másnap volt a csíksomlyói búcsú, oda tartottam kicsit elszomorodva, hogy talán nem lesz sikeres a felvételim… Törő András titkár atya tájékoztatott a hírről és arról, hogy Nyíregyházára kerülök plébániai gyakorlatra a Magyarok Nagyasszonya-főplébániára Csordás Gábor plébános atyához. El kellett telni egy kis időnek, mire felfogtam, hogy egy év kihagyás után újra kispap lehetek.

– Mennyit tudott akkor a Debrecen-Nyíregyházi Egyházmegyéről, Nyíregyházáról?

– Tudtam, hogy egy fiatal egyházmegye, Palánki püspök úr a főpásztora, Debrecenben van a székhelye, és hogy a határ mellett van. Tudtam, hogy itt van Máriapócs, ami Csíksomlyón felnőve nagyon sokat jelent számomra, mert jó, ha közel van egy kegyhely, ahol a Szűzanya előtt ki tudja sírni és panaszkodni magát az ember. Egy hét múlva, június 1-jén, csütörtökön költöztem, ami akkor nálunk, Erdélyben, Úrnapja volt.

– Ez a nap nálunk egy évközi kedd volt, amikor egy mosolygós, rendkívül nyitott, mindenben szerepet vállaló, segítőkész kispap érkezett a nyíregyházi főplébániára.

– Számomra egy addig teljesen ismeretlen helyre érkeztem, nem voltak elvárásaim. Úgy szerettem volna ideérkezni, hogy ami lesz, amit itt kapok, az a jó. Volt bennem némi feszültség, mégis új hely, új földrajzi környezet, nincsenek hegyek, amit egy erdélyi embernek meg kell szoknia, de egyben új kezdet, új lehetőségek, új emberek. Egy belső erő azt erősítette bennem, hogy nem a püspök hívott meg papnak, nem az egyház hívott meg papnak, hanem a Jóisten, és ha ő idehívott és azt akarja, hogy itt legyek, akkor mindent biztosít számomra, nekem csak itt kell lennem és helyt kell állnom. Úgy kell élnem, ahogy a Jóisten és az egyházunk elvárja és kéri tőlem. Nagy tisztelője vagyok Kalkuttai Teréz anyának, aki egy meghatározó szent az életemben. Az ő életének tanulmányozása óriási lelki élményt nyújt számomra. Ki is van téve a képe a szobám falán, és mindig viszem magammal, ahova épp költözök. A költözéshez való hozzáállásában is példaképem ő, aki Európából átment Indiába, soha többet nem jöhetett haza, és úgy fogta fel az egészet, mint egy missziót, a másokért való életet, így Teréz anya nyomán én sem nyavalyoghatok itt semmin. Szép volt az érkezésem, kedves volt a fogadtatás, nem éreztem nyomást, hogy fölösleges, vagy teher lennék, Olyan szépen haladunk, mint ahogy a folyó a rá jellemző nyugalommal folyik a medrében. Éreztem, hogy fokozatosan bele tudok simulni az egyházközség életébe, fel tudom venni a ritmust, érzem, hogy fontos vagyok, hogy értékelik a munkámat, örülnek a jelenlétemnek.

– A pasztorális gyakorlatok sok mindenre megtanítják az kispapokat, akiknek olyan területeken is helyt kell állniuk, amelyben még nem próbálták magukat. Ez az időszak már előrevetíti számukra, hogy majdan plébánosként is nagyon univerzálisnak kell lenniük.

– Már otthon is részem volt benne és akartam is hogy részem legyen nagyon sok mindenben. Önkénteskedtem a Máltai Szeretetszolgálat brassói szervezeténél, majd ott szerveztük meg első alkalommal a Szállást keres a Szent Család imakilencedet adventben, melynek kapcsán sok lelki élményt és gazdagságot kaptunk mindannyian. Aztán tagja voltam a marosvásárhelyi Szent Család-plébánia közösségének, ami egy külön kis imasziget, egy oázis mindazoknak, akik oda betérnek. Nagyon sok jó ember által nagyon sokat tanultam ott. A Gyimesekben egy teljesen katolikus, vallásos világban éltem, ahol olyan emberekkel és közösségekkel ismerkedhettem meg, akikkel, ha nem találkozok, azt gondolom, sokkal szegényebb és kevesebb lennék. Olyan világ az, ahonnan az ember összeszedegethet magának minden olyat, amiről azt hiszi, hogy építi és az életébe bele tudja illeszteni, ezáltal pedig a közösség javára tudja fordítani, mindazokért, akikhez majd az Isten küldi. Több időt töltöttem el Gyergyószentmiklóson, a Munkás Szent József-plébánián, ahol volt tanárom és rektorom volt a plébános. Az ő engedélyével készíthettem fel az ottani fiatalokat a bérmálkozásra. Az ott eltöltött idő és munka sokat segített megerősödni mindabban, ami mellett döntöttem és amit egész életemben akartam. Az ottani emberek hite és tiszta szeretete sokat adott nekem, és jó volt ott lenni, mert sok szép élményben lehetett így részünk. Ezeket is mind őrzöm magamban. Mindezekért mindig hálás leszek nemcsak a Jóistennek, de mindazoknak is, akikkel eddigi utam során találkozhattam, akikkel együtt dolgozhattam. Így aztán Nyíregyházára már nem üres kézzel jöttem, és sikerült több mindent is elhoznom otthonról, nem csak könyveket és ruhákat, hanem az ottani közösségekből merítve olyan szellemi értéket, tudást, amit igyekszek a főplébánia egyházközsége, közössége és az egyházunk javára fordítani.

– Az egyházi rend szentségének három fokozata (püspökség, áldozópapság, diakonátus) közül jelenleg akolitusként a diakonátus, a diakónusszentelés előtt áll. Mikor várható, hogy magára öltheti a dalmatikát és a vállon keresztbe vetett stólát?

– Konkrét dátumot nem tudok, de amikor és ahogyan a püspök úr dönt, az lesz számomra a szent és igaz. Hogy készülök-e? Igen, nagyon-nagyon készülök! A szentelések idején, mikor sok egykori társamat szentelték, tele volt a szívem epekedéssel, vágyakozással, imádsággal. Úgy szoktam imádkozni, hogy: Uram, ha akarod, egyszer majd engem is állíts oda szent oltárodhoz, hogy egy szentmisét neked a hívekért bemutathassak, felajánlhassak. Nem kell több és akkor nyugalmat találok. Tudom, hogy az Istent szeretőknek minden a javukra válik. Isten gondoskodik rólunk, amit hiszek és megtapasztaltam én is saját bőrömön. Szóval készülök a szentelésre. Ugyanakkor az erős lelki vágyakozás mellett ott van bennem a kérdés, hogy Uram, mennyit kell még várnom, ugyanakkor értem én és elfogadom, hogy még formálnod kell engem?! De hiszem azt, hogy ha Isten meghívott, akkor megadja a kegyelmi adományait, és ami késik, az nem múlik. Az Úr hűséges, ezért nekem is hűségesnek kell lennem és az is maradok hozzá, amíg csak élek.

© Magyarok Nagyasszonya-főplébánia / PappE